A MH Bocskai István 11. Páncélozott Hajdúdandár jogelődje, a MH 5. Bocskai István Lövészdandár 1990. szeptember 29-én vette fel a nagy hadvezér, politikus, államférfi nevét. 2008. augusztus 1-jén Bocskai István mellszobra a Kossuth laktanya zászlófelvonó emelvénynél kapott helyet. A mű alkotója dr. Berek Lajos ezredes.
Bocskai István 1557-ben született Kolozsváron. A bécsi udvarban nevelkedett, majd visszatért Erdélybe, Várad kapitánya lett. Sikeresen rész vett az 1591-ben kezdődött 15 éves török elleni háborúban.
Az 1600-as évek elején a császáriak átvették a hatalmat Erdélyben és Bocskait Prágában tartották fogságban. Szabadulása után az üldözött protestánsok felkérték Bocskait a császári seregek elleni mozgalom élére. A korábban marhapásztorkodással foglalkozó hajdúkból (maga a hajdú kifejezés a hajtó szó módosult formája) szerveződött sereg 1604. október 15-én Álmosdnál megsemmisítette a császári erőket. Másnap Bocskai a hajdúk élén bevonult Debrecenbe.
Az álmosd-diószegi csatáról bővebben Dr. Négyesi Lajos tanulmánya ITT olvasható.
Dr. Négyesi Lajos előadása a témáról videón ITT tekinthető meg.
Ezután visszafoglalta a Felvidék számos települését és székhelyét Kassára tette. A következő év tavaszán előbb Erdély, majd Magyarország fejedelmévé választották, melynek dátuma április 20.
Ez a nevezetes nap a Bocskai dandár csapatünnepe, ekkor megemlékezünk Bocskai Istvánról is. A török szultán 1605. őszén koronával ismerte el a hadvezér államférfiúi nagyságát, amelyet azonban Bocskai nem fogadott el, az ország töröktől való függetlenségének megőrzése érdekében. Nagyon fontos esemény volt 1605. december 12., amikor Bocskai kiadta a híres korponai kiváltságlevelet. Ennek keretében kollektív nemességet és földet adományozott 9254 hajdúvitéznek, azzal a kötelezettséggel, hogy a mindenkori erdélyi fejedelemnek katonaként szolgálni kötelességük. A kiváltságlevél átadásának pillanatát örökíti meg a Hajdúböszörmény főterén látható szobor.
1606. június 23-án Bocskai a Habsburgokkal megköti a bécsi békét, amely garantálta a nemesi rendi szabadságjogokat és a vallásszabadságot. Fontos közvetítő szerepe volt továbbá a fejedelemnek a zsitvatoroki béke megkötésében, amely a császári és a török felek között jött létre és lezárta a 15 éves háborút.
Bocskai István 1606. december 29- én halt meg Kassán. Genfben a reformáció emlékművénél ő az egyetlen magyar, akinek a csoportkompozícióban szobra látható. Erről a nagy írónk-költőnk Illyés Gyula is megemlékezik A reformáció genfi emlékműve előtt című versében. A hajdú katonák a Bocskai István halálát követő időszakokban is nagy jelentősséggel bírtak. Így meg kell említeni az 1686. szeptember 2-i Buda vár visszafoglalását, ahová hajdú seregek törtek be Petneházy Dávid ezredes vezetésével.
Máté Gyula
5/39. lövészzászlóalj emlékhelye
A dandár 5/39. Lövészzászlóalja 2011. február 3-ától viseli Debrecen korábbi "házi ezredének" a nevét. A névadományozás alklamából emléktáblát emeltek a laktanya területén. Az emléktábla előtt két kis szikla áll a következő felirattal: "Egy 39-es kéz épített be egy lövészárok mellvédjébe az olasz fronton 1916-ban, és egy 39-es kéz hozott el onnan 2012-ben. Láttam a 39-esek dicső hamvait, s tanúja vagyok utódaik dicső helytállásának."
Forrás: 39gyalogezred.hu
3. honvéd és 3. népfelkelő gyalogezred emlékműve
A kiegyezés után, 1868 végén szentesített, a véderőre, honvédségre és a népfelkelésre vonatkozó magyar törvénycikkek, illetve később 1886-ban elfogadott törvénycikk a népfelkelésről, lényegében egészen 1918-ig meghatározták a monarchia védelmi rendszerét.
A fegyveres erőt a császári és királyi (k.u.k), azaz közös hadsereg, a haditengerészet, valamint a két honvédség, a magyar királyi, illetve az osztrák császári-királyi (k.k. Landwehr), a magyar királyi népfelkelés és a császári-királyi Landsturm együttesen alkotta. A haderő gerincét a közös k.u.k. hadsereg képezte. A két honvédség hivatalosan is csak második vonalbelinek számított. Feladatuk volt háború idején a közös hadsereg támogatása, békében a belrend és biztonság megóvása. Az 1886-ban megjelent törvénycikk a népfelkelésről leszögezi, hogy a népfölkelés a fegyveres erő kiegészítő része. Azok az emberek kerületek ide, akik sem a hadsereg (hadi tengerészet vagy póttartalék), sem a honvédség állományához nem tartoztak, attól az évtől, amelyikben betöltötték a 19. évet, és addig az évig, amelyben betöltik a 42. évüket. Népfölkelés kötelezettségében áll továbbá a védképességéhez mérten s 60-ik életévének betöltéséig, a hadsereg (hadi tengerészet) és honvédség nyugállományához vagy "szolgálaton kívüli" viszonyához tartozó minden egyén, amennyiben nem alkalmazták a fegyveres erő egyéb részénél. Két osztálya volt. 1. osztályba tartoztak a 19-37 éves korúak, a 2. osztályba a 37-42 évesek, illetve azok a kik már 5 évet az 1. osztályban töltöttek el.
A kiegyezés után Debrecenben is megkezdődik a m. kir. honvéd gyalogos zászlóaljak szervezése. 1886-ban létrehozzák a 2 zászlóaljból álló féldandár intézményét, majd 1874-től szervezik át a féldandárokat ezredekké. A debreceni 3-as honvédek hadkiegészítési területe egész Hajdú vármegyére kiterjedt, de Szabolcs déli, Szatmár, Szilágy és Kolozs vármegye nyugati területei is hozzájuk tartozott.
A honvéd gyalogezredek a békeévek alatt a helyőrségüknek otthont adó települések szerves részévé váltak. Az ezredek tisztikara a helyi köz- és társasági élet meghatározó szereplője lett. Az ezredek 1867-től 43 főben véglegesített létszámú zenekara rendszeresen koncertekkel szórakoztatta a város közönségét.
Az I. Világháború kitörése megszakítja ezt az idilli hangulatot. A 3-as honvédek a 20. honvéd gyaloghadosztályhoz tartoznak. A hadosztályt 1914. július 26-án mozgósították. Augusztus 26-tól az orosz hadszíntéren, Kelet-Galíciában Halics és Rohatyn körzetében harcoltak, később a Dnyeszter mentén. Szeptember 27-étől december közepéig a Kárpátokban, a Duklai-szorostól keletre, illetve annak környékén folytattak védelmi harcokat. 1915 februárjától Mezőlaborc–Homonna térségében védték állásaikat. A gorlicei áttörést követően részt vettek az oroszok üldözésében Sanoktól északkeletre.
Június 6-ától már az olasz harctéren, a Krn hegytömböt védik az első isonzói csata idején. Végigküzdötték a 2., 3., 4., 6., és 8. isonzói csatákat a Monte San Michele hegyen és környékén, a Doberdo poklában.
1916. november 25-től Linsingen német tábornok hadseregébe és Diffenbach tábornok hadtestébe beosztva az orosz hadszíntéren, Brodytól északra a Styr és Lypa szegletében harcoltak.
1917. szeptember 14-től az olasz hadszíntéren a Monte San Gabriele hegyet védték a 20. hadosztályban, óriási veszteségekkel. A 12. isonzói csata és caporettói áttörés hadműveleteivel egy időben a hadosztály is támadásba ment át, október 29-én elérte az Isonzót, majd mint az Isonzó–hadsereg tartaléka, 1918. január 8-án Bellunótól keletre elérte a Piavét. Ott a Monte Tombatól északra állásaiban maradt 1918. október 29-ig, majd 30-án megkezdte visszavonulását. November 14-től Villachból vasúton szállították haza gyalogságot béke-állomáshelyire.
A 3-as honvédek és 3-as népfelkelők hősi emlékművét 1940. május 29-ére állították fel a Lajos király téren. A város felé néző ércbe öntött honvéd dacos alakja az égre rajzolódott. Márton Ferenc június 8-án váratlanul elhunyt 56 éves korában. E szomorú esemény és a háború miatt a felavatási ünnepség elmaradt. Az emlékmű életének legutolsó jelentős szobrászati munkája volt. 1940. január 13-án még átvehette a Rökk Szilárd díjat ezért a munkájáért.
Képek forrása: Méliusz Johász Péter Könyvtár, Helytörténeti Fotótár, Pintér Tamás: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében Bp., Hiberna Nova Kiadó, 2009. 65. p.
A 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj 1991-óta viseli Bornemissza Gergely deák nevét. A tiszteletére emelt emlékművet 2004-ben avatták fel Egerben, a Dobó laktanyában. A felderítő zászlóalj 2007-es diszlokációját követően 2008. október l8-án, a török sereg Egerből való kivonulásának 456. évfordulóján, itt a Kossuth laktanyában újraavatták.
A 24. Bornemissza Gergely Felderítő Zászlóalj 1991-óta viseli Bornemissza Gergely deák nevét. A tiszteletére emelt emlékművet 2004-ben avatták fel Egerben, a Dobó laktanyában. A felderítő zászlóalj 2007-es diszlokációját követően 2008. október l8-án, a török sereg Egerből való kivonulásának 456. évfordulóján, itt a Kossuth laktanyában újraavatták.Bornemissza Gergely élettörténete igen nagy fejtörést okoz, még a mai történészeknek is. Mindmáig nincs tudomás születésének körülményeiről, időpontjáról, helyéről. Elsőként Gárdonyi Gézavállalkozott a zászlóalj névadója életének felkutatására, az Egri Csillagok megírása kapcsán. A kutatást nehezítette, hogy a Bornemissza vezetéknév akkoriban igen gyakorinak számított, mind a nemesek, mind pedig a jobbágyok körében. Ennek ellenére kétségtelen bizonyíték van Gergely deák nemesi címéről, melyet Habsburg Ferdinánd 1549. július 5-i adománylevele igazol.
Bornemissza Gergely neve először 1552 nyarán jelent meg az Egri vár kapcsán, mikor Dobó István várnagy Miksa főhercegtől segítséget kért a vár védelmére, mivel a török csapatok szándéka az Egri vár elfoglalása volt. A Főherceg levelében utasította a Magyarország főparancsnokát, hogy Pethő Gáspárvalamint Zolthai Istvánmellett Bornemissza Gergely is vonuljon az Egri vár védelmére, fegyveres erejével. Érkezése után nem sokkal Dobó várnagy felfigyelt Bornemissza Gergely kreativitására, és igazi tehetségnek tartotta. Ezt a vár ostroma alatt is bebizonyította, és neki köszönhetően a nagy túlerővel támadó törököt igen sok meglepetés érte: Pl. tüzesnyíl, tüzeslabda ...
Október ll-12-én a Szulejmán vezette török sereg a külső várat támadta, melynek védelmét Bornemissza Gergely hadnagyra bízták. Emberei és ő maga is híven tartották magukat esküjükhöz, mely szerint a várat nem adhatják át halálukig. Kitartásuknak és töretlen hitüknek köszönhetően fényes diadalt hoztak Egernek és Magyarországnak egyaránt. A visszavert, megalázott török csapatok 1552. október 18-án elvonultak Eger vára alól.
A csatát követőenGergely deák a várban maradt, és ott teljesített szolgálatot. 1553. március 11-én Dobó István várnagyot saját kérésére felmentették tisztsége alól. Két nappal később -szintén Dobó kérelmére- Bornemissza Gergely és Zárkándy Pál vették át a vár parancsnoklását. 1554 októberében Gergely török csapdába esett és negyedmagával fogságba került. A havani őrizetből a budai várbörtönbe szállították, de nem maradt ott sokáig, mivel november 3-án Konstantinápolyba vitték, és a hét torony foglya lett. Fogsága alatt több alkalommal is kínvallatásokkal próbálták megtudni tőle, hogy mi az egri vár gyenge pontja, de Bornemissza Gergely hazafiasan védte titkát. Ahmed Basa a kudarcba fulladt vallatások után 1555-ben kivégeztette. Halálának pontos dátuma szintén rejtély. Bornemissza Gergely életét példaképül lehet állítani minden ma és a jövőben szolgáló katona elé.
Az emberiséggel egyidős az érdekellentét, a konfliktus, ami számtalan esetben torkollott véres összecsapásokba a történelem folyamán. Az ezekben résztvevő felek mindegyike meg volt győződve arról, hogy -a rómaiak által "iustum bellum"-ként emlegetett- igazságos háborút vívnak. Legalább annyira idealizált a fenti vélemény, mint amennyire naiv -nemzetünk Nobel-díjasának, Szent-Györgyi Albertnek a kopjafára vésett gondolata: "A békéhez nem bombák kellenek, hanem jóakarat és emberi együttérzés."
Gyakrabban halljuk ezt a másik oldaláról megközelítve, - ami úgy gondolom az élet kegyetlen valóságához közelebb áll- vagyis: "Az erőszak erőszakot szül." Gyermekfejjel sokat csodálkoztam -a televízió híradásait nézve- azon, hogy hogyan kivitelezhető az, hogy fegyveres katonák tartanak fenn békét. Szándékosan használok ilyen kifacsart mondatot, mert talán ezzel is érzékeltetem a helyzet antagonisztikus voltát, hiszen a két fogalmat: "fegyveres katona" és "békét tart fenn" kibékíthetetlen ellentétnek, paradoxonnak gondoltam, éreztem.
Azonban jómagam is a XX.század gyermeke vagyok, - mint ahogy közülünk itt a legtöbben- s az orrunk előtt vált valósággá, hogy bizony háborúval, fegyverrel kényszerítettek ki fegyverszünetet, békét. Természetesen annak, hogy idáig eljutott az emberiség, volt előzménye. Az első világégést követően már voltak olyan kezdeményezések, hogy a konfliktusok fegyveres megoldását elkerüljék. A Népszövetség őrködött a nagyhatalmak érdekeit egyeztetve -részükre kompromisszumot megvalósító- békeszerződés fölött. A Párizs környéki békék hibáira a legnagyobb bizonyíték a második világháború kitörése volt. Ezt követően immár az Egyesült Nemzetek Szervezete próbálta orvosoIni a világ problémáit. A kommunizmus és a kapitalizmus ideológiái mentén kettéhasadt planétát katonai tömböket vezető szuperhatalmak, az USA és a Szovjetunió erős kézzel irányította. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaiként vétójogukat gyakran alkalmazták, ami hátráltatta a békefenntartás lehetőségét, ha háború ütötte fel a fejét valahol. Azt viszont az 1962-es kubai rakétaválság kapcsán felismerték, hogy az egész bolygó elpusztulhat, ha nem kezelik a problémáikat. Ebben az időszakban úgynevezett első generációs békemissziók valósultak meg.
Ezekre az alábbiak voltak jellemzőek. Rendszerint országok közötti, már lecsillapodott ellentét kiújulását célozták megakadályozni, az érdekelt felek beleegyezésével a térségbe érkezett pártatlan, szinte fegyvertelen és létszámukban is csekély erők. Feladatuk a tűzszüneti megállapodások betartásának ellenőrzésére, a felek egymástól való távoltartására terjedt ki.
Tipikus példája volt ennek Ciprus. A kétpólusú világ összeomlásával azonban számtalan helyen törtek fel az addig mesterségesen elnyomott nemzeti, etnikai, vallási ellentétek, amelyek sokszor egy országon belül jelentkeztek. A ruandai és a szrebrenyicai tömegmészárlást nem lehet megengedni! Mi magyarok tudjuk, milyen az, ha egy nemzetet ilyen módon támadják meg őt gyűlölő és kiírtásukra törekvő szomszédaik. Az ilyen jellegű gondok elkerüléséhez összetettebb eszközök használatára van szüksége az ENSZ-nek és a NATO-nak. Így alkalmazzák az úgynevezett megelőző diplomáciát, melynek során közvetítenek az érdekeltek között és tárgyalásokat kezdeményeznek. Aztán itt van a béketeremtés folyamata, ami szintén a politikusokról és arról szól, hogy párbeszéd útján próbáljanak elsimítani egy időközben kirobbant fegyveres összetűzést. Nem ejtették a klasszikusnak nevezett békefenntartás elemeit sem, ha ezekre van szükség. Azonban óriási újítása a nemzetközi szervezetnek a békekikényszerítés fogalma, illetve ennek az ENSZ Alapokmánya VII. fejezetében lefektetett jogi megalapozása. Eszerint fegyveres erőt vethetnek be kívülállóként ENSZ mandátum alapján országok, ha a békeszerződéseket megszegik, vagy a békét és a biztonságot veszélyeztetik más államok. Már a problémák idején, vagy a háború lezárulta után folytathatnak humanitárius műveleteket, illetve békeépítést. Azutóbbi a választások rendzavarás nélküli lebonyolítását, a kormányra került hatalom segítését, infrastrukturális fejlesztéseket jelent; míg az előbbin azoknak a feladatoknak az elvégzését értjük, amelyeket bizonyos sérült államok képtelenek ellátni a lakosság felé. Ilyenek a betegápolás, az élelmiszerrel történő ellátás, az ivóvíz biztosítása, stb.
A rend helyreállításában mi magyarok is régóta kivesszük részünket. Már az Osztrák-Magyar Monarchia tagjaként ott voltunk a Balkánon, ami a mai napig rászolgál az "Európa puskaporos hordója" elnevezésre; de a távolsága miatt extrémnek nevezhető Kínát is említhetném a múlt század elejéről, mint békefenntartói helyszínünket. A '70-es években Vietnamba utaztak katonáink ilyen feladattal. Ha a kopjafákra tekintünk, láthatjuk, hogy Koszovó és Afganisztán napjainkban - sok egyéb mellett- azok a területek, ahol ilyen irányú szolgálatot látnak el honfitársaink. Szerteágazó feladatkőrben kell bizonyítaniuk képességeiket, úgy mint a járőrözés, objektumbiztosítás, őrzés-védelem, személy- és konvojkísérés, kapcsolatépítés a helyiekkel, segélyek osztása, aknamentesítés és más tűzszerész munkák, reptérirányítás-, kiszolgálás, út, híd, iskola, kórház építése, felújítása, ellenőrző-áteresztő pontok telepítése, üzemeltetése, saját táborok védelme, működtetése, helyi fegyveres szervek kiképzése, tanácsadói, összekötői, egészségügyi feladatok ellátása, víztisztítás, vízellátás.
Katonáink felnőnek a feladatokhoz, amit a nemzetközi elismerések bizonyítanak. Ez a szolgálat nem mentes a veszteségektől sem. Családok sínylik meg az extrém igénybevételt és vannak, akik életüket vesztették a misszió alatt. Beszédemet azzal zárnám, hogy hajtsunk fejet az emlékműnél szolgálatteljesítésük közben elhunyt bajtársainkra emlékezve.
1956. november 4-i intervenció katonai áldozatai
1956. október 23-án kezdődött a magyar nép fellázadása a szovjet megszállás és a sztálinista diktatúra ellen. Debrecenben kezdődött ez a forradalom, és itt dördült el az első lövés is. A debreceni helyőrség, és egyben a legnagyobb katonai alakulat parancsnoka aznap nem tartózkodott a városban. A másik nagy létszámú alakulat, a híradóezred parancsnoka pedig csak a katonák demonstratív jelenlétét volt hajlandó engedélyezni. Az események békés mederben való tartását nagyban befolyásolta, hogy a katonaság tartózkodott a beavatkozástól. Lövések azonban eldördültek, két halott és 6 sebesültet okozó lövöldözés felelőse ma sincs meg. Október 26-án megalakult a bizottmány, az elnökség tagja lett Csorba László parancsnok.
Egy egykori szemtanú, egészségügyis katona a következőképp emlékezett vissza ezekre a napokra: „Még október 24-én elrendelték a kijárási tilalmat a laktanyában. Mint mondta sejteni lehetett, hogy valami készülődik. „Nálunk ekkor a parancsnok Csorba őrnagy volt, aki az események sodrában a megalakult forradalmi tanács honvédelmi bizottságának elnöke lett. Valószínű, hogy ennek hatására rendelték el a riadókészültséget, így a laktanya udvarán géppisztollyal és teli tárral közlekedtünk. Illetve azt is hallani lehetett, hogy a parancsnok átállt a forradalmárok oldalára, ezért november 1-jén kinyíltak a fegyver- és lőszerraktárak, ahova beengedték a diákokat. Ijesztő volt, ahogy a fiatalok felkapkodták a fegyvereket és elindultak ki a laktanyából. Félelmetes volt látni, hogy olyanok fogtak puskát a kezükbe, akik előtte még sohasem."
Debrecen a szovjet katonai felvonulás egyik fontos állomása volt, a bizottmány vezetői több alkalommal tárgyaltak az összeütközések elkerülése érdekében a városban lévő és a környéken állomásozó szovjet csapatok parancsnokaival. A legutolsó ilyen megbeszélést november 3-án tartották, ekkor a szovjet parancsnokok kijelentették, hogy nem fogják megtámadni a várost. A szovjet katonai gyűrű azonban még ezen a napon bezárult Debrecen körül.
November 4-én hajnalban a Vörös Hadsereg egységei megindultak a belváros felé. Körülzárták a Pavilon, a Gábor Áron, a Kossuth laktanyát és lefegyverezték a magyar honvédséget. Sehol sem volt ellenállás, tűzharc. Ennek ellenére - máig is kideríthetetlen okokból tankágyúkkal és gépfegyverrel lőtték a Posta épületét és a Kossuth-laktanyát. Sajnos ennek az agressziónak több halálos áldozata is volt, annak ellenére, hogy magyar részről egyetlen fegyver sem dördült el.
Hajnali 4.15-kor a szovjet csapatok megjelentek a laktanya körül, salaktanya bejárati kapujánál harckocsival belőttek. Az egészségügyis katona így emlékszik vissza a történésekre: „Az egyik százados volt az ügyeletes tiszt, aki őrséget állított a laktanya kerítéséhez. Estére azonban a szovjetek már körbezárták a laktanyát, aztán nagy csend volt, mely arra utalt, hogy az oroszok valamire készülnek, de nem tudtuk, hogy mire. Aztán november 4-én hajnalban a szovjetek belőttek a laktanyába, a hálókörletben négy ember vesztette életét."
Név szerint: Bartalis Sándor őrvezető, Bujdosó György szakaszvezető, Kujbus István honvéd és Pataki Sándor t[artalékos] alhadnagy meghaltak, s ezeken kívül Garami Gyula hallgató, Horváth Dezső honvéd, Gyenes István honvéd, Csizmek János honvéd, Fodor Ferenc őrvezető, Farkas Károly honvéd, Papp Pál őrvezető, Sándor László őrvezető, Biró Ferenc honvéd és Tóth Miklós t[artalékos] hadnagy megsebesültek. A szovjet katonák aztán bejöttek a laktanyába, mindenkit lefegyvereztek, átkísértek a Sámsoni úti laktanyába, a sebesültek ellátását és az elhunyt katonák eltemetését a laktanya területén ők intézték. A város másik katonai objektuma, a Pavilon laktanya elfoglalása során egy fő, az őrszolgálatot teljesítő Solymosi Ferenc honvéd esett el.
Honvédhuszár százados mindkét signum laudis (I. Ferenc József által alapított katonai érdemrend), a katonai érdemkereszt 3. osztályának, a német vaskereszt II. osztályának és a vaskoronarend III. osztályának tulajdonosa. A sokszorosan kitüntetett Békessy László uradalmi igazgató fia.A 2. honvéd huszárezredben szolgált századosként. A stockholmi olimpián kardvívás 2. helyezettje volt. Csak 1912-ben jutott, ki az olimpiára, pedig már 1904-ben is esélyes lett volna a győzelemre. A közös Hadügyminisztérium finanszírozta volna 1904-ben a katonai kardvívók kiküldését az olimpiára, mert a MOB-nak nem volt pénze, és kötelezte őket, hogy a "osztrák-magyar színekben, a Habsburgok fekete-sárga zászlaja alatt elvonulva" induljanak. Erre kardvívóink nem voltak hajlandóak, ezért inkább itthon maradtak.
Az I. világháború kitörésétől kezdve állandóan a fronton volt. Vitézségéért csaknem féltucatnyi hadikitüntetést kapott. Szerénységére jellemző volt, hogy még a rokonsága körében sem beszélt ezekről, nem is viselte, hanem szeretett édesanyja őrizetére bízta. Katonáit nem tudta elhagyni, és ezért nem vállalta, hogy a háború idején kinevezzék tanárnak a Ludovikára. 1916. július 6-án huszárjai élén haslövést kapott a volhyniai harctéren. Három nap múlva halt meg a Koveltől keletre levő Galosia kórházban. Ott is temették el tiszttársai jelenlétében, a templom falába külön megjelölt sírba.
Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom [időszaki kiadvány]. – Digitalizált időszaki kiadvány. – 17. évf. (1917) – Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, 1917.
Oláh István Légvédelmi Kiképzőközpont Tiszthelyettes Képző Iskola
A nevem Oláh János zászlós és nem gondoltam soha, hogy emlékmű leszek. Az igaz, hogy 1987-1989-ig az OILKK tiszthelyettes képző Légvédelmi Rakéta tüzér hallgatója voltam, és bevallom mindig is büszke voltam erre a tényre. A tiszthelyettesi iskolát kiváló eredménnyel végeztem (1x Élenjáró és 3x Kiváló hallgatóként), az iskolát befejezve törzsőrmesteri rendfokozattal avattak tiszthelyettesnek. Az iskola hagyományainak megfelelően én is felkerültem a kiválóan végzettek márványfalára. Személyem nem annyira fontos, mint az iskola vagy más néven Oláh István Légvédelmi Kiképző Központ oktatása és hagyománya. A véletlen az, hogy én vagyok az utolsó név a listán, de sokkal fontosabb az, hogy mennyien vannak előttem.
A Légvédelmi Kiképző Központ 1987-ben vette fel az Oláh István nevét. A Kiképző Központ a honi légvédelem és a rádiólokátor alegységek részére képezte ki a szakállományt mind a sorkatonák, mind a hivatásos tiszthelyettesek, és tartalékos tiszt és tiszthelyetteseket, valamint külföldi katonákat. Szakág szerint képeztek légvédelmi rakétás, rádiólokátor kezelőket és híradó katonákat, de volt képzés FRISZ-nek (földi repülés irányító szolg.). A képzési idő (az alapkiképzést követően 1-1,5 hónap) sorkatonák esetében a bázis kiképzés 3 hónap, tartalékos viszonylatban 6 hónap, hivatásos tiszthelyettes esetében szakágtól függően 1 illetve 2 év. Az OILKK 1986-tól működtette a honvéd szakközépiskolát 1990-ig, érdekesség, hogy a szakközépiskolát 1989-ig építették, egészében akkor adták át.
A kiképző központ létszáma 2600 fő körül volt. A Kosuth laktanyában korábban, 1973 előtt rádiólokátor kiképzés folyt, majd 1973 június 5.-től a Börgöndi Légvédelmi Kiképző Központ települt át. A váci Híradó Kiképzőközpont megszűnése után ez az intézmény vette át annak feladatát is a 80-s években. A kiképzőközpont a kor színvonalán, vagy a lehetőségekhez képest jobb szinten oktatott, az oktatást nem csak jól felkészült oktatók, (akik rendelkeztek több éves csapatnál szerzett tapasztalattal), hanem polgári személyek is oktattak. Az oktatást segítette az audió-vizuális rendszer (komplett TV stúdió ált rendelkezésre) ami emlékeim szerint 6 egymástól független tv adást (zárt láncban) tudott sugározni, a szak telephelyeken pedig valódi komplexumon folyt az oktatás.
Az általános katonai ismeretet (alaki, szolgálati szabályzat, általános lőkiképzés) megfelelő részletességgel és következetességgel oktatták és kérték számon. Nagy súlyt fektettek a katonai képzésre, de inkább a szakmai képzést volt a fő cél a visszaemlékezéseim szerint az oktatók (akik HIVATÁSOS KATONÁK nagybetűvel voltak) nem csak ledarálták az előirányzott anyagot, hanem személyes tapasztalatukra hivatkozva mondták el azokat a kis trükköket, amivel megkönnyítették a munkánkat a leendő állomáshelyeinken, mert ők az utódokat képezték, a jövő hivatásosait, akik felelősek (lesznek, voltak) a haza légvédelmi készenlétének megőrzéséért.
Erre az emléktáblára csak azok a tanulók kerülhettek fel, akiknek legalább 4,61 vagy a fölött volt az átlaga, és a szakmai tárgyakból a két év alatt egyetlen négyes sem lehetett. A mögöttem lévő személyekről annyit tudok mondani, hogy volt olyan akivel találkoztam, de sokan elmentek a rendszerváltozást követően. A saját évfolyamomból a lérak. szakból már csak én szolgálom a honvédséget.
Azóta már az emléktábla sem található a Kossuth laktanyában.