- Részletek
- Írta: Minya Alexandra
A kulturális örökség a fenntartható fejlődés alapját képző erőforrássá vált az elmúlt időkben, a 2001. évi LXIV. törvény megalkotása óta a téma iránti érdeklődés felerősödött. A folyamatot még Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása is erősítette. (Szabó, 2013)
Szükség volt egy hatékony örökségvédelem kialakítására, melynek alapja az egységes szabályozásban rejlett, így 2000-ben elkészült a törvénytervezet, amely a korábban szétaprózva kezelt tárgyköröket már egységesen, kulturális örökség címmel szabályozza. Az új szabályozás kialakításának egyik indoka a beruházások, fejlesztések ugrásszerű növekedése volt, így olyan megoldások kidolgozása vált szükségessé, amelyek a fejlesztéseket nem akadályozzák, ugyanakkor biztosítják a kulturális örökség megfelelő védelmét.
A kulturális örökség védelmének általános szabályait a 2001. évi LXIV. törvény „Általános rendelkezések” című I. része állapítja meg. Ezek a rendelkezések általános normatív rendelkezések, mert a kulturális örökség fogalmi körének mindhárom részterületére kiterjednek.
A törvény hatályának tisztázásánál a jogalkotó a tárgyi hatály tárgyalására tér ki részletesen, tárgyi hatálya kiterjed a kulturális örökség fogalomkörébe tartozó javakra, mind ingó, mind ingatlan elemekre. A törvény által biztosított védelem a kulturális örökségek egyedi elemire és azok meghatározott csoportjaira is vonatkozik. A jogalkotó pozitív és negatív megközelítést alkalmaz, amikor felsorolja, hogy a törvény hatálya kiterjed „a kulturális örökség elemeire, valamint az ezekkel kapcsolatos minden tevékenységre, személyre és szervezetre” (Szabó, 2013, old.: 73), de ezzel egyidőben azokat az elemeket is felsorolja, amelyekre ez a hatály nem vonatkozik. A külföldről behozott, diplomáciai mentességet élvező meghatározott ingó és ingatlan értékeket kiveszik a törvény hatálya alól.
A 2001. évi LXIV. törvény hatálya mind személyi, mind tárgyi vonatkozásban átfogó jellegű. A korábban hatályban lévő, csak részterületeket szabályzó normáktól eltérően szélesebb körben terjeszti ki a személyi és tárgyi hatályt. Ennek eredményeként olyan javak is kulturális örökségnek minősíthetők, melyek olyan értékkel rendelkeznek, ami már indokolttá teszi a közvédelmet, vagyis közkincs funkcióját töltik be. Ez a szabályozás ahhoz is hozzásegít, hogy az Európai Unió tagjai egységes szabályozás szerinti védelmet tudjanak biztosítani. Az EU-konform szabályozás a védelem hatékonyságának növekedése mellett biztosítja az e javakra vonatkozó ellenőrizhető árumozgást is. A törvény a személyi hatály kérdését is szélesebb körben határozza meg, minden személyre alkalmazni kell, akik az kulturális örökség fogalma alá tartozó javak piacán szereplőként lépnek fel, illetve gazdasági tevékenységet folytatnak.
A törvény hatálya azonban a szellemi örökségekre nem terjed ki, mert ezeknek fenntartása és védelme inkább szociológiai, etnográfiai-etnológiai vagy éppen a gazdasági fejlődéssel összefüggő kérdés.
Az általános kötelezettség elve alapján a kulturális örökségek védelme, megóvása mindenki kötelessége, hiszen ezek az örökségek a nemzet közös szellemi értekének hordozói. Ennek eléréséhez a legfontosabb teendők, hogy az értékeket fel kell kutatni, számba kell venni, értékelni kell, meg kell őrizni az utókor számára és hozzáférhetővé kell tenni. Abból kell kiindulni, hogy a kulturális örökségek társadalomalakító erőként is funkcionálhatnak a bennük rejlő történelmi, esztétikai és morális értékeknek köszönhetően. Ez azonban csak úgy lehet elérni, hogyha ezek az értékek széles körben ismertté válnak, és mindenki számára hozzáférhetőek lesznek.
Az örökségvédelem területén nagyon fontos a nemzetközi együttműködés, hiszen az ilyen, nemzetközi szinten elfogadott előírások teszik lehetővé, hogy a műkincsforgalom területén ne történjenek visszaélések és jogszabálysértések, ezt pedig összefogás nélkül lehetetlen lenne lebonyolítani.
„A közérdek védelmének elve szerint a kulturális örökség olyan közérdek, melyek nem csak az állami és önkormányzati szervek, az egyházak, a társadalmi- és gazdasági szervek, valamint közreműködési jogosultságát jelenti, hanem együttműködési kötelezettségüket is.” (Szabó, 2013, old.: 77) Hogy a fentebb említettek biztosítva legyenek, az örökségek védelmével kapcsolatos irányítási-, felügyeleti- és összehangoló feladatokat a kultúráért felelős miniszter köteles ellátni.
A 2001. évi LXIV. törvényben a történelmi emlékhely hiánypótló jelleggel jelenik meg. Értelmezése szerint ezek olyan helyszínek, melyek a nemzet, vagy valamelyik velünk élő nemzetiség történelmében meghatározó jelentőséggel bírnak. Jellemzőjük, hogy a nemzeti történelem szempontjából valamilyen fontos kulturális érték kötődik az adott helyszínhez, ily módon történő védelmük hozzájárulhat a szélesebb körben történő megismerésükhöz. Ezeket a helyszíneket a Kormány rendelettel nyilvánítja történelmi emlékhellyé. A törvény alapján egy másik sajátos kategória a nemzeti emlékhely és a kiemelt nemzeti emlékhellyé nyilvánított helyszín. Ezek a helyek az egész nemzet sorsának alakulásának fordulópontjaival kapcsolatos, identitásával összefüggő, valamint kegyeleti szempontból meghatározóak, és ezeket az Országgyűlés törvényben minősíti nemzeti emlékhellyé.
A nemzeti és történelmi emlékhellyé nyilvánítás módjáról egyaránt megállapítható, hogy a kulturális örökséghez tartozó ingó és ingatlan javaktól eltérően itt egész más módot választottak a védetté nyilvánításra, ugyanis e két kategóriát leszámítva minden mást a miniszteri rendelettel nyilvánítanak védetté. De ugyan mi indokolja, hogy ezeket a helyeket másképp bírálják el, mint a többi örökségi értéket? Annak, hogy a Parlament dönt a nemzeti emlékhelyek és kiemelt nemzeti emlékhelyekről, szimbolikus jelentősége van – azt szimbolizálja, hogy ezeknek az emlékhelyeknek még a kulturális örökségek között is kiemelkedő jelentőségük van.
- Részletek
- Írta: Minya Alexandra
A kulturális jogok, ezen belül is az örökségvédelme szabályozó jogok az Alkotmányból nyerik létalapjukat. Az Alaptörvény XII. fejezet 70/F §-a értelmében a Magyar Köztársaságnak biztosítani kell állampolgárai számára a művelődéshez való jogot. És nem csak „kultúrához való jogról” vagy „kulturális jogról” ír a törvény, hanem művelődéshez való jogról, bár a fogalmak közt nincs lényeges különbség. Ez a rendelkezés az állam feladatává tette a művelődéshez való jog biztosítását, és arról is rendelkezett, hogy ezt a jogot milyen formában kell megvalósítani. Alapvetően két nagy területen volt fontos az állam közreműködése: a közművelődés kiterjesztésénél és általánossá tételénél, valamint az oktatáshoz való jog érvényesülésének biztosításánál. (Szabó, 2013)
Az Alaptörvény X. és XI. cikke rendelkezik a „tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságáról” és a „művelődéshez való jogról”. A művelődéshez való jog területén az állam először az oktatással kötelezte el magát, szerepe azonban egyre növekszik és olyan művelődési területek is ide sorolhatók már, melyek nem tartoznak az oktatáshoz való jog fogalma alá. Ilyen terület például a kulturális örökség megóvása és fenntartása és az ingó kulturális javak védelme és megismerésének biztosítása. Ahhoz azonban, hogy az állam a művelődéshez való jogot biztosítani tudja, meg kell teremteni az ehhez szükséges jogszabályi hátteret és jogintézményeket, valamint a jogszabályok alapján létre kell hozni és fenn kell tartani a feladatok ellátásához szükséges szervezeti rendszert.
A kulturális jogok biztosítása érdekében az államot intézményvédelmi kötelezettség terheli, melynek keretében biztosítania kell a megfelelő szolgáltatásokat. Tehát az államnak nem csak joga, hanem kötelezettsége a kulturális jogok gyakorlásához szükséges feltételrendszer kialakítása. Ha a művelődéshez való jog keretében létrehozott szolgáltatások már működnek, akkor minden állampolgár alanyi jogon igénybe veheti azokat.
A művelődéshez való jog egyfajta államcél, melynek keretében az államnak biztosítani kell a szükséges jogintézményeket. Ugyanakkor az államcél nem azonos az alapjoggal. A klasszikus szabadságjogok az államtól passzív magatartást követelnek meg, míg az államcéloknál az állam minden szerve köteles a cél megvalósítására törekedni. Az államcélok teljesítésre az állam nem feltétlenül van kötelezve (jogilag kérdéses az államcélok alkotmányos rögzítése), ez pedig a művelődéshez való jog esetében is látható. Az Alkotmány „állami feladatról” és „jogról” beszél, és a művelődéshez való jogot is az alapvető jogok fejezetben említi.
A közművelődéshez való jogot a törvény két oldalról közelíti meg: egyrészt az alapjog felől, másrészt pedig az állam intézményvédelmi kötelezettségének oldaláról. Mint alapjogról a törvény kimondja, hogy a kulturális örökségek szellemi birtokba vétele minden ember alapvető joga. Az alapelvek között rendelkezik arról, hogy a közművelődéshez való jog konkrétan miket foglal magába: mindenkinek joga, hogy megismerhesse a kulturális örökség javait, ezek történelmi jelentőségét, valamint a védelmükkel kapcsolatos ismereteket. E jog gyakorlásához pedig az állampolgár igénybe vehesse a könyvtári ellátás rendszerét, muzeális és közművelődési intézmények szolgáltatásait, továbbá közművelődési jogait érvényesítve közösséget hozzon létre, szervezetet alapítson, működtessen. Ahhoz pedig, hogy az emberek ezen jogukat gyakorolhassák, intézményvédelmi kötelezettség terheli az államot. Ez azt jelenti, hogy az állam a kötelezettség keretében „köteles rendelkezni a kulturális javak védelméről és közkinccsé tételéről, szabályozni a kulturális javak kapcsolatos intézmények tevékenységét, és közművelődési tevékenységek feltételrendszerét, valamint meghatározni az állam, az önkormányzatok és egyéb fenntartók feladatait, a szakmai és finanszírozási alapelveket”. (Szabó, 2013, old.: 67)
A kulturális jogokhoz, azon belül is a kulturális örökség védelméhez kapcsolódik az Alaptörvény tudományos és művészeti élet szabadságáról szóló rendelkezése is. Az ingó és ingatlan (régészeti leletek, műemléki épületek, műkincsek) javak felderítése, értékelése és megőrzése komoly tudományos és művészeti tudományos munkát igényel. A tudomány és művészet szabadsága az Alaptörvényben rögzített művelődéshez való jogoknak is szerves részét képzik.
Különböző álláspontok vannak arról, hogy mik tartoznak a kulturális jogok körébe. Szabó Annamária Eszter könyve alapján a következők kerültek bele: az oktatáshoz való jog (ideértve a közoktatást és felsőoktatást is), a közművelődéshez való jog, a művészeti élet szabadsága és a tudományos élet szabadsága.
Az építészeti örökség védelméhez kapcsolódik az Alaptörvény XXI. cikkében szereplő, úgynevezett „környezetvédelmi klauzula” is, mely két rendelkezés együtteséből vezethető le: az egyik az egészséges környezethez való jog és a másik, mely állami feladattá teszi az épített és természeti környezet védelmét. Az egészséges környezethez való jog tartalmát és sajátosságait az Alkotmánybíróság a 28/1994 (I. 20.) AB határozatában értelmezte. Ez a határozat annak kapcsán született, hogy a törvény lehetővé tette a védett természeti területek magántulajdonba adását, feldarabolását. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az egészséges környezethez való jog a Magyar Köztársaság azon kötelezettségét is magába foglalja, hogy az állam a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét nem csökkentheti.
Az egészséges környezethez való jogot az Alkotmánybíróság 1995-ös határozata az épített környezet védelmére kiterjesztette. Ezzel kapcsolatban azonban sok ellentmondás született, ugyanis nem volt teljesen tisztázva, hogy a Bányahatóság milyen okokban adhat felmentést a gázvezetékek elhelyezéséről. Ugyan törvénybe volt foglalva, hogy milyen területekre nem lehet telepíteni, de a szöveg egy későbbi bekezdésében arról írnak, hogy a Bányahatóság a korábban felsorolt tilalmak alól szakhatósági egyetértéssel felmenthet. Vizsgálatok után megállapították, hogy a megszabott feltételek nem elég határozottak ahhoz, hogy közigazgatási szervek döntési szabadságát megfelelő keretek közé szorítsák, így a Testület kimondta, hogy a jogszabálytól eltérő rendelkezés akkor engedélyezhető, ha a környezet biztonságának megóvása mellett az a jogszabályban biztosítottal azonos értékű állapotot eredményező műszaki vagy egyéb intézkedéssel lehetséges. Az 1995-ben elfogadott határozatot az „épített környezet védelmi alaphatározatának” is lehet nevezni.
1997-ben újabb alkotmánybírósági határozat született, mely az épített és természetes környezet védelmével kapcsolatban önkormányzati rendelet vizsgálata kapcsán kimondta, hogy az üdülőváros közterülete és városképe védelmet igénylő közérdek, mely más, Alkotmányban védeni rendelt értékek megóvását szolgálja. Ki kell emelni, hogy az épített környezet és a kulturális örökség fogalmi köre csak részben esik egybe. Az épített környezetbe a kulturális örökségbe tartozó műemlékek mellett a lakó- és üdülőkörnyezet és a városkép védelme is beletartozik. A kulturális örökség egy része, mint az ingó kulturális javak, régészeti leletek, műtárgyak, nem tartoznak az épített környezet védelmi körébe.
- Részletek
- Írta: Minya Alexandra
Egy társadalom nem csak intézményrendszer létrehozásával járul hozzá a kulturális örökség védelméhez, hanem azzal is, hogy speciális jogi szabályozást alkotnak a területre vonatkozóan. Magyarországon az Európai Unió joganyagai és a nemzetközi egyezmények alkotják a jogi szabályozást, az országnak van saját nemzeti szabályozása is. A kulturális örökségvédelemről a 2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről szabályozza. (Szabó, 2013)
A kulturális örökség fogalma nagyon tág, de legegyszerűbben talán úgy fogalmazható meg, mint olyan ingó és ingatlan dolgok, melyeknek alapfeltétele, hogy történeti, művészeti, etikai vagy esztétikai értékkel bírjanak. E kritériumok különböztetik meg a világban fellelhető egyéb ingatlanoktól, valamint ingó használati tárgyaktól az ebbe a körbe tartozó értékeket.
Maga a kulturális örökség egy gyűjtőfogalom, hazánkban pedig a 2001. évi LXIV törvény megalkotása óta úgynevezett integrált örökségvédelemről beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy a kulturális örökség fogalom valójában három ágazatot, a műemlékeket, a régészeti leleteket és a kulturális javakat foglalja magába.
Műemléki értéknek minősül minden olyan kert, temető és temetkezési hely, terület, valamint ezek rendeltetésszerűen összetartozó együttese, rendszer, mely hazánk múltja, közösségi hovatartozás-tudata szempontjából kiemelkedő jelentőségű történelmi, művészeti, tudományos és műszaki emlék, alkotórészeivel, tartozékaival, berendezési tárgyaival együtt.
Régészeti örökség az emberi létnek a föld felszínén, a föld vagy vizek felszíne alatt és a természetes vagy mesterséges üregekben 1711 előtt keletkezett érzékelhető nyoma, mely segít rekonstruálni az emberiség történetét és kapcsolatát a környezetével.
Kulturális javaknak nevezzük az élő és élettelen természet keletkezésének, fejlődésének, az emberiség, a magyar nemzet, Magyarország történelmének kiemelkedő és jellemző tárgyi, képi, hangrögzített és írásos emlékeit, egyéb bizonyítékait, továbbá a művészeti alkotásokat.