Hősi parcella a temetőben
(forrás: http://dzsth.erda.hu/hu/tortenet; letöltve: 04.11)
A zsidóság története Debrecen környékén a XVIII. század második felében kezdődött. A szabad királyi városokba való beköltözés lehetőségét számukra az 1840. évi XXIX. törvénycikk adta meg, így volt az lehetséges, hogy az 1840. január 27-én kiadott debreceni tanácsi jelentés szerint „folytonos helyi szokás szerint izraeliták nálunk nem lakhatnak”. A törvénycikk életbe lépéséig csak azok az izraeliták tartózkodhattak a város falain belül (napkeltétől napnyugtáig), akik munkájukat végezni érkeztek ide. Ők többnyire a szomszédos Sámson (mai Hajdúsámson) területén élő izraelita közösség tagjai voltak. Az új törvény szerinti beköltözési lehetőséget azonban először nem a szomszédban, Sámsonban lakók, hanem távolabbi vidékről érkezők ragadták meg. Közöttük voltak azonban már olyanok, akik a város déli részén, a Várad utcai kapunál lévő nemesi fogadókban laktak, melyek zsidó haszonbérlők kezében voltak. Sámsonból mintegy egy évtizeddel kértek először debreceni letelepedési engedélyt. (Internet3)
Az otthonra találás és a hitélet első természetes jele a szinte azonnal létrejött felekezeti temető volt. Az első beköltözők közössége csupán még néhány családból állt csak, amikor az ő nevükben 1842 tavaszán Fischer József, Katz Henrik, Fried Károly és Csillag József a városi elöljáróságnál kérvényezte egy kőfallal elkeríthető temetőhely felállítását a Várad utcai kapun kívüli területen. A Homokkert délnyugati sarkának szomszédságában, a régi kolerás temetőnél lévő helyszín indokaként felhozták, hogy előző évben, 1841-ben már volt ott rituális temetés (Meisel Rézi hajadon és még két névtelen elhunyt). A debreceni „választott hites közönség és tanács” döntésével át is adtak itt, a mai Monsotorpályi úton egy körülbelül 712 m2 nagy területet temetkezési célra, valamint előírták a temetkezéssel kapcsolatosan betartandó szabályokat. A kőkerítés helyett azonban csak egy egyszerű deszkapalánk kerítés felállításához járultak hozzá, mondván, hogy a város többi temetőjét mindössze csak felárkolt sáncok határolják. Az izraeliták, akik ragaszkodtak szigorú vallási előírásaikhoz (szilárd téglafalból kell épülnie a kerítésnek) a helytartótanácshoz fordultak, amely végül 1845-ben engedélyezésre utasította a városi döntéshozókat.
A talmudi idők óta létező halottak köri teendők rituáléinak betartására 1852. április 12-én megalakult a Szentegylet (Chevra Kadisa) Debrecenben, ennek alapszabályát pedig 1877-ben hagyták jóvá. A szervezet a kezelésükben álló felekezeti temető területét először 1855-ben, majd később többször is bővítette. A temető 1866-ig a város tulajdonában állt, ekkor vásárolta meg a Chevra Kadisa, majd 1867-ben a földnyilvántartásban a nevükre jegyezték.
A temető 1897-ig maradt Debrecen külterületén, amikor is megindult a város bővítése. A milleniumi idők városfejlesztési terveiben szerepelt a beékelődő temetők bezárása és lakónegyeddé beépítése. A századforduló előtti időkben azonban elindult még egy folyamat, melynek célja a temetők túltömöttségének felszámolása, és a temetkezések rendjét szabályozó törvényi rendelkezéseknek megfelelő városi köztemető létrehozása volt. A tervezési egyeztetésekre létrejött bizottságban világi és felekezeti képviselők is helyet kaptak, így ott voltak közöttük a debreceni zsidó hitközség képviselői is. A tanácskozások során még 1913- ban is egyesített ajánlások alapján felekezetek szerint elkülönített temetői részek és önálló ravatalozók szerepeltek a majdani köztemetőben. Azonban 1915-re a véglegesített országos tervezési pályázati felhíváshoz kiadott tervben már csupán egyetlen, ravatalozó és elkülönítés nélküli temetőtervet ismertetett a város főmérnöke. Ebben szerepelt az úgynevezett „forgó rendszerű” sírhasználat bevezetése is, ami gyökeresen eltért az izraelita hitélet követelményeitől. A hitfelekezet így kivált a tervezési folyamatból és vállalta, hogy meglévő temetőjét a törvényi előírásoknak megfelelően fogja fejleszteni. 1932-ben, a város első köztemetőjének megnyitásakor Debrecen valamennyi református és katolikus sírkertje bezárásra került. A Monostorpályi úton lévő izraelita temető nyitva maradhatott, és a mai napig ez a város egyetlen, szabad téren működő felekezeti temetője.
Dr. Popper Alajos (1827– 1912),
a szabadságharc „vörössipkás” ezredorvosának, majd a „Honvéd Egylet” elnökének síremléke
(forrás: http://dzsth.erda.hu/hu/tortenet, letöltve: 2022. 04. 12)
Az izraelita temető halotti anyakönyvét folyamatosan vezették, így ebből kiderül, hogy 1841-től napjainkig közel 8100 elhunyt, mintegy 7000 sírja jött létre a temetőben. A síremlékek héber és/vagy magyar név- és emlékfeliratait, valamint az anyakönyvben felsoroltak neveit böngészve a XIX-XX. századi Debrecen jelentős személyeire bukkanhatnak a látogatók és kutatók. Politikai és gazdasági, tudományos és művészeti élet korabeli alakjain túl a hadtörténeti múlt ismert szereplői is megtalálhatóak.
Bár a 1848/49-es szabadságharc idején még elenyésző számban éltek zsidók Debrecen területén, mégis lehet találkozni a küzdelmek jeles honvédőit megörökítő sírjelekkel. A temetőben jelentős számban találhatók az első és második világháború hőseire és áldozataira emlékező sírfeliratok is. Míg a „Nagy Háború” alatt debreceni zsidóság hőssé lett katonafiait egyéni és családi sírokba temették, addig önálló temetőrész őrzi azokat, akik felekezeti hovatartozásuk miatt kerültek ide, de nem helyi illetőségű katonahősök, hadifoglyok. Szintén külön temetőrészben lelt végső nyughelyre az a 64 zsidó munkaszolgálatos, akiket 1944 októberében végeztek ki Apafán, és temettek át ide ottani tömegsírjukból. A temető egyik sajátossága, hogy számtalan olyan sírjellel lehet itt találkozni, ahol egyedi vagy családi síremlékekre a holokauszt során elhurcoltak és meghaltak neveit vésették fel a hozzátartozók.
A Monostorpályi úti zsidótemető, mint a világon mindenütt, Debrecenben is a „Bét Hácháim”, azaz „Élők Háza” nevet viseli: a sírkövek jelentik az összekötő kapcsot az ott nyugvók és az élők között, amíg gondozzák, nyilvántartják azokat. A temető területén az elmúlt években nagy helyreállítási, rendezési folyamat kezdődött. A „Nagy Háború” centenáriumához kapcsolódóan először a hősök parcellái újultak meg. A folyamat nem csak a sírhelyek, síremlékek fizikai gondozására és környezetének rendezésére terjedt ki, hanem a sírok helyzetének, feliratainak és a temetői nyilvántartások összevetését, valamint a szükségessé váló korrekciókat is felölelte.
A temető hősi emlékeivel kapcsolatban lehetőség van arra, hogy a világon bárhonnan el lehessen érni, kutatni lehessen az itt nyugvók adatait, valamint sírfényképeit.