A középkori települések lakói a katolikus szokás és törvény szerint a templomok köré temetkeztek, ez pedig Debrecenben sem volt másképp. A hitújítás után a XVI. században azonban a temetők kikerültek a lakott területeken kívülre. A város szerkezetéből adódóan a városrészek lakói a hozzájuk legközelebb eső városárkon kívül jelölték ki úgynevezett „utcai” temetőiket. Szigetszerű kegyeleti parkok jöttek létre a lakott területek körül, melyek általában a főutcájuk nevét viselték. A legrégebbi írásos feljegyzés a Czegléd (mai Kossuth) utcai temetőről létezik: 1572-ben már „nagy temetőként” szólnak róla. 1716/17-ben a városba visszatelepült katolikusok részére a Szent Anna utcai kapun kívül, a mai Vágóhíd és Budai Ézsiás utca között, az akkori diószegi országút ágai között jelölték ki a temetőt, amely később katonai temetőrésszel is bővült. (Papp, 2019)
1777-ben a városi nyilvántartások hat darab működő felekezeti temetőt tartottak nyilván, ezek a Hatvan utcai, Péterfia utcai, Boldogfalvi, Varga (vagy Várad) utcai, Csapó utcai, Czegléd utcai és a Szent Anna utcai temetők voltak. A felekezeti temetők sora 1844-ben az izraelita temetővel bővült, mely az utolsó, ma is működő felekezeti temető Debrecenben, miután az összes többit 1932-ben, a Köztemető megnyitása után bezárták. Ez a Homokkert délnyugati részén található. A bezárt felekezeti temetők ma már beépített lakóparkok, csak néhány után maradt kegyeleti park, mint a Hatvan utcai temetőkertből megmaradt Csokonai-síremlék környéke a Dorottya utca felől, és a Vágóhíd utca és a vasút szögében a katolikus temetőkápolna dombja.
A város történetében sokszor találkozunk sok halottal járó ragályos betegségekkel. A pestis- és koleravész áldozatai számára gondoskodni kellett elkülönített járványtemetőkről, 1739-ben pedig egyszerre négy ilyen temető is létrejött (Mester, Péterfia, Csapó és Várad utcai kapukon kívül). Ezeket a temetőket a halottak eltemetése után azonnal bezárták, és többet soha nem nyitották meg. Csupán egyikük-másikuk került több évtized után újra használatba.