A kulturális örökség a fenntartható fejlődés alapját képző erőforrássá vált az elmúlt időkben, a 2001. évi LXIV. törvény megalkotása óta a téma iránti érdeklődés felerősödött. A folyamatot még Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása is erősítette. (Szabó, 2013)
Szükség volt egy hatékony örökségvédelem kialakítására, melynek alapja az egységes szabályozásban rejlett, így 2000-ben elkészült a törvénytervezet, amely a korábban szétaprózva kezelt tárgyköröket már egységesen, kulturális örökség címmel szabályozza. Az új szabályozás kialakításának egyik indoka a beruházások, fejlesztések ugrásszerű növekedése volt, így olyan megoldások kidolgozása vált szükségessé, amelyek a fejlesztéseket nem akadályozzák, ugyanakkor biztosítják a kulturális örökség megfelelő védelmét.
A kulturális örökség védelmének általános szabályait a 2001. évi LXIV. törvény „Általános rendelkezések” című I. része állapítja meg. Ezek a rendelkezések általános normatív rendelkezések, mert a kulturális örökség fogalmi körének mindhárom részterületére kiterjednek.
A törvény hatályának tisztázásánál a jogalkotó a tárgyi hatály tárgyalására tér ki részletesen, tárgyi hatálya kiterjed a kulturális örökség fogalomkörébe tartozó javakra, mind ingó, mind ingatlan elemekre. A törvény által biztosított védelem a kulturális örökségek egyedi elemire és azok meghatározott csoportjaira is vonatkozik. A jogalkotó pozitív és negatív megközelítést alkalmaz, amikor felsorolja, hogy a törvény hatálya kiterjed „a kulturális örökség elemeire, valamint az ezekkel kapcsolatos minden tevékenységre, személyre és szervezetre” (Szabó, 2013, old.: 73), de ezzel egyidőben azokat az elemeket is felsorolja, amelyekre ez a hatály nem vonatkozik. A külföldről behozott, diplomáciai mentességet élvező meghatározott ingó és ingatlan értékeket kiveszik a törvény hatálya alól.
A 2001. évi LXIV. törvény hatálya mind személyi, mind tárgyi vonatkozásban átfogó jellegű. A korábban hatályban lévő, csak részterületeket szabályzó normáktól eltérően szélesebb körben terjeszti ki a személyi és tárgyi hatályt. Ennek eredményeként olyan javak is kulturális örökségnek minősíthetők, melyek olyan értékkel rendelkeznek, ami már indokolttá teszi a közvédelmet, vagyis közkincs funkcióját töltik be. Ez a szabályozás ahhoz is hozzásegít, hogy az Európai Unió tagjai egységes szabályozás szerinti védelmet tudjanak biztosítani. Az EU-konform szabályozás a védelem hatékonyságának növekedése mellett biztosítja az e javakra vonatkozó ellenőrizhető árumozgást is. A törvény a személyi hatály kérdését is szélesebb körben határozza meg, minden személyre alkalmazni kell, akik az kulturális örökség fogalma alá tartozó javak piacán szereplőként lépnek fel, illetve gazdasági tevékenységet folytatnak.
A törvény hatálya azonban a szellemi örökségekre nem terjed ki, mert ezeknek fenntartása és védelme inkább szociológiai, etnográfiai-etnológiai vagy éppen a gazdasági fejlődéssel összefüggő kérdés.
Az általános kötelezettség elve alapján a kulturális örökségek védelme, megóvása mindenki kötelessége, hiszen ezek az örökségek a nemzet közös szellemi értekének hordozói. Ennek eléréséhez a legfontosabb teendők, hogy az értékeket fel kell kutatni, számba kell venni, értékelni kell, meg kell őrizni az utókor számára és hozzáférhetővé kell tenni. Abból kell kiindulni, hogy a kulturális örökségek társadalomalakító erőként is funkcionálhatnak a bennük rejlő történelmi, esztétikai és morális értékeknek köszönhetően. Ez azonban csak úgy lehet elérni, hogyha ezek az értékek széles körben ismertté válnak, és mindenki számára hozzáférhetőek lesznek.
Az örökségvédelem területén nagyon fontos a nemzetközi együttműködés, hiszen az ilyen, nemzetközi szinten elfogadott előírások teszik lehetővé, hogy a műkincsforgalom területén ne történjenek visszaélések és jogszabálysértések, ezt pedig összefogás nélkül lehetetlen lenne lebonyolítani.
„A közérdek védelmének elve szerint a kulturális örökség olyan közérdek, melyek nem csak az állami és önkormányzati szervek, az egyházak, a társadalmi- és gazdasági szervek, valamint közreműködési jogosultságát jelenti, hanem együttműködési kötelezettségüket is.” (Szabó, 2013, old.: 77) Hogy a fentebb említettek biztosítva legyenek, az örökségek védelmével kapcsolatos irányítási-, felügyeleti- és összehangoló feladatokat a kultúráért felelős miniszter köteles ellátni.
A 2001. évi LXIV. törvényben a történelmi emlékhely hiánypótló jelleggel jelenik meg. Értelmezése szerint ezek olyan helyszínek, melyek a nemzet, vagy valamelyik velünk élő nemzetiség történelmében meghatározó jelentőséggel bírnak. Jellemzőjük, hogy a nemzeti történelem szempontjából valamilyen fontos kulturális érték kötődik az adott helyszínhez, ily módon történő védelmük hozzájárulhat a szélesebb körben történő megismerésükhöz. Ezeket a helyszíneket a Kormány rendelettel nyilvánítja történelmi emlékhellyé. A törvény alapján egy másik sajátos kategória a nemzeti emlékhely és a kiemelt nemzeti emlékhellyé nyilvánított helyszín. Ezek a helyek az egész nemzet sorsának alakulásának fordulópontjaival kapcsolatos, identitásával összefüggő, valamint kegyeleti szempontból meghatározóak, és ezeket az Országgyűlés törvényben minősíti nemzeti emlékhellyé.
A nemzeti és történelmi emlékhellyé nyilvánítás módjáról egyaránt megállapítható, hogy a kulturális örökséghez tartozó ingó és ingatlan javaktól eltérően itt egész más módot választottak a védetté nyilvánításra, ugyanis e két kategóriát leszámítva minden mást a miniszteri rendelettel nyilvánítanak védetté. De ugyan mi indokolja, hogy ezeket a helyeket másképp bírálják el, mint a többi örökségi értéket? Annak, hogy a Parlament dönt a nemzeti emlékhelyek és kiemelt nemzeti emlékhelyekről, szimbolikus jelentősége van – azt szimbolizálja, hogy ezeknek az emlékhelyeknek még a kulturális örökségek között is kiemelkedő jelentőségük van.