Néhány héttel ezelőtt egy 1902-es eseménynek kerestem nyomait a korabeli debreceni sajtóban. Így került a kezembe, pontosabban a mikrofilm nagyítója alá, a Debreczen című lap január 15-i száma.
Az írás és annak főhőse felkeltette az érdeklődésemet. Így elkezdtem kutatni: ki volt ez a különös nevű és életű ember? Kiderült, hogy 1885. október 1-jétől ő lett a debreceni méntelep parancsnoka
A délceg, keletiesen barna arcú tiszt hamar ismertté vált a városban. Köszönhetően annak, hogy „édes magyar nyelvünket is csak oly zamatosan beszélte, mintha csak a Basahalmán belül születet volna”. Nagy szó volt ez, hogy így vélekedtek róla, hiszen a régi cívis mondás szerint csak azt tekintették tősgyökeres debreceninek, akinek a köldökzsinórját Basahalma és a Péterfia közötti helyen vágták el.[1]
A debreceni méntelep az ő parancsnoksága idején jelentősen fejlődött. Az egyik legfontosabb feladata a városban állomásozó huszárezredek, így a császári és királyi 7. Vilmos huszárezred és a magyar királyi 2. debreceni honvéd huszárezred lovakkal való ellátása volt. Ezentúl a város polgárainak kancáit is ők látták el fedező ménekkel.
A teljes történet itt olvasható.
Topor István
Képek forrása: Drabant Aukciósház, Ltsz.n. 001167 N, Ltsz.n. 001170 N
[1] Ez volt a korai Debrecen két szélső pontja. A református nagytemplomtól légvonalban mintegy négy kilométerre található Basahalom és a Péterfia utca eleje, ahol régen városkapu állt.