1911. január 1-gyel tartalékos kadétként a 39-es gyalogezredhez helyezték, ahol a háború végéig beosztásban maradt.[1]
1912. január 1-jétől, Zoltai Lajos ajánlására nevezték ki a Déri Múzeum „múzeumőrévé”, a néprajzi osztály vezetőjévé, ezzel majdnem egy időben kinevezték a Református Tanítóképző Intézet rendes tanárának is. Ekkor fő törekvése még tudományos pályájával az egyetemi tanári cím elérése volt, ezt tükrözték egyéb társadalmi szerepvállalásai is.
Ebben az időben kapta meg első, és később is egyetlen kitüntetését, az ún. 1912/13-as Emlékkeresztet, más néven Mozgósítási keresztet. Eszerint az 1912-1913-as az ún. Első és második balkáni háborúk miatt elrendelt
mozgósításban is részt kellett vennie, mert ezt a Ferenc József alapította kitüntetést a hadsereg azon tagjai számára adományozták, akik az 1912-es mozgósításkor tényleges katonai szolgálatra voltak behívva és legalább 4 héten át tényleges katonai szolgálatot teljesítettek. Az Osztrák-Magyar Monarchia déli határaihoz közel zajlott konfliktusok valódi háborús veszélyt jelentettek, és bár a Monarchia végül egyik háborúban sem vett részt, a katonák egészen a második háborút lezáró békekötésig (1913. augusztus 10.) készenlétben álltak. Ennek elmúltával szereltek csak le a tényleges állományon felül behívott katonák, akik aztán az emlékkeresztet kapták. A mozgósítás a sereg minden egységét érintette, ezt a kitüntetést egymillió példányban adományozták.[2]
Ugyanakkor még 1914-ben megjelent fő műve, az „A Hortobágy puszta és élete” című, gazdagon illusztrált kötet. Tervezett további kutatásaiba, amelyek során főként a pásztorélettel és halászattal kapcsolatos néprajzi gyűjtéseit valósította meg; és egyetemi pályaorientációjába azonban elvágólag szólt bele az I. világháború.
Mint tartalékos tiszthelyettest, 1914 nyarán, a háború kitörésekor az elsők között mozgósították, és részt vett a keleti front első csatáiban. A galíciai hadszíntéren részt vett a második lembergi csata előkészítő eseményeiben, és ennek egyik súlyos harcában, a Grodek-Komarno-Dnyeszter védelmi vonal kiépítése során 1914. szeptember 8-án egy gránátszilánktól súlyosan megsebesült.
Az ezredalbum alapján az aznapi támadás Czulowicze falunál erős orosz tüzérségi ellenállásba ütközött Humienec felől, aminek ágyú- és géppuskatüzén átjutva sikerre vitték az előrenyomulást. Azonban a nagy veszteségek és az ellenség nagyszabású erőfölénye alapján a hadvezetés a további támadást értelmetlennek ítélte, és elrendelte a visszavonulást.
Hosszú kórházi kezelés után egy évi egészségügyi szabadságot kapott[3]. Ekkor vált szokásává, hogy fegyver helyett egy görbe botot hordott magával: bal lábára láthatóan sántított. A háborúban szerzett testi-lelki sérüléseinek nyomait élete végéig viselte.
E haditett után, 1914. november 1-től nevezték ki tartalékos hadnaggyá a 39. gyalogezredben.[4]
A cikk folytatása itt olvasható.
Képek: Ezredjelvény: kituntetes.webnode.hu
Schematismus für das k. u. k. Heer und die k. u. k. Kriegsmarine 1912 (Wien, 1911), p. 544-545.
Könyvborító: Históriaantik Könyvesház Bt, 2011.
Térképek és kivágatok: Lépes Győző - Mátéfy Artur: A cs.és kir. báró Hötzendorfi Konrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914-1918 (Debrecen, 1939)
Emklékérem: Rosta József, MNM Éremtár, Folia Historica 34., p. 182.
Galíciai térképrészlet: De Sgradelli Caesar: A Délvidék hadtörténete 1914-1918. Magyar ezredek az I. világháborúban
Katonaportré: Dr. Ecsedi István 1885—1936. Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1936 (1937)
Kinevezés: Budapesti Közlöny 302. sz. 1914. december 29.
[1] Schematismus für das k. u. k. Heer und die k. u. k. Kriegsmarine 1912 (Wien, 1911); 1913 (Wien, 1912); 1914 (Wien, 1914). Ranglisten des Kaiserlich und Königlichen Heeres 1916, 1917, 1918 (Wien, 1916, 1917, 1918).
[2] Gyurákovics Norbert: Az érdem elismeréséül… Somogyi Múzeumok Közleményei, 15. (Kaposvár, 2002.) p. 265.
[3] Lépes Győző - Mátéfy Artur: A cs.és kir. báró Hötzendorfi Konrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914-1918 (Debrecen, 1939) és
Balogh István: Ecsedi István élete és munkássága (Folklór és etnográfia 20. Debrecen, 1985) p. 29.
[4] Kinevezés: Budapesti Közlöny 302. sz. 1914. december 29.