A Monarchia Galíciában harcoló erői elsődleges feladatuknak tartották, hogy a felvonult orosz haderőt minél nagyobb mértékben lekössék legalább hat hétig, lehetővé téve, hogy Németország teljes erejével a nyugati hadszíntérre koncentrálhasson. A hírszerzés korábbi hibái miatt azonban jelentősen alábecsülték a szembenálló erők nagyságát, ami előrevetítette a jelentős veszteségek bekövetkeztét.
A Monarchia Galíciában harcoló erői elsődleges feladatuknak tartották, hogy a felvonult orosz haderőt minél nagyobb mértékben lekössék legalább hat hétig, lehetővé téve, hogy Németország teljes erejével a nyugati hadszíntérre koncentrálhasson. A hírszerzés korábbi hibái miatt azonban jelentősen alábecsülték a szembenálló erők nagyságát, ami előrevetítette a jelentős veszteségek bekövetkeztét.
„Lemberg mellett van egy kerek erdő,
Közepében egy gyászos temető.
Abban nyugszik sok szép magyar baka,
eltemette gyászos Galícia.”
(katonadal)
A 2. honvéd huszárezred Dzibulki térségében, a 23. honvéd gyaloghadosztály alárendeltségében látott el elsősorban védelmi feladatokat. Az első lembergi csata elvesztése (1914. szeptember 1.) után a visszavonuló gyalogos erők utóvédjeként harcoltak a Grodek-i tavak – Wereszczyca-patak vonalában, majd éjjeli menetben, 80 km megtételével érkeztek Janowra. Itt új feladatként azt kapták, hogy megakadályozzák a 3. és a 4. hadsereg közötti hézag áttörését, Rawa Ruska központtal. A pihenő átszervezéssel is járt: ekkor vonták össze a 10. és 11. lovashadosztályokat br. Nagy Gyula altábornagy parancsnoksága alatt lovashadtestté szeptember 6.-án. A második lembergi csatában (szeptember 6-11.) találkoztak először az ellenség repülőgépeivel, hatalmas (és hiábavaló) össztüzet zúdítva a magasan elhúzó orosz felderítőkre. Janowról Rawa Ruskára, majd Siedliskán keresztül szeptember 9.-én Korniére értek, ahol lóról szállva, harcoltak az orosz gyalogság ellen. Itt, az erős tüzérségi tűz alatt az előző nap zsákmányolt futball-labdát az egyikük „a mélyebben fekvő állásban szorongó huszárok közé dobta. Persze óriási rémületet okozott a földön ugráló ’ágyúgolyó’. Akiket érintett, behunyták szemüket és várták a halált. Csakhamar rájöttek azonban a tréfára és egy-kettőre nevetve ’végezték ki’ az ugráló ágyúgolyót.”[2]
Bár céljukat elérték, és az áttörést megakadályozták, a hadvezetés a bekerítést elkerülni igyekezve visszavonulást rendelt el. Az ezred a 41. gyaloghadosztály utóvédjeként, járőrfeladatok ellátása mellett, erőltetett menetben haladt Dobrzechowon, Jazowán át a Wisloka-patak partja mentén Utrobno felé. Az emberek és lovak az ellenséggel történő folyamatos harcérintkezés miatt kimerültek, a századok állománya 40-60 lovasra apadt, a hónap végén megérkező esős idő járhatatlanná tette az utakat. Szeptember 29-én ért az ezred Lipniczkára, ahol egyhetes pihenővel ért véget a kb. 300 km-es visszavonulás. A pihenés azonban örömet és gondot is hozott. Október 1-jén végre megérkezett az első posta is hazulról, de a legyengült katonák között kolerás megbetegedés kezdett terjedni.
Miután az orosz erők inkább Przemysl várának ostromával, mint a menekülők üldözésével voltak elfoglalva, gyors újjászerveződés után a 2. huszárezred továbbra is a 11. lovashadosztály részeként, a tengelyhatalmak hadvezetése az előrenyomulás mellett dönt. Ebben az ezred mint tartalék szerepelt. Burzyn, Pilzno, Ropczycze, Rzezow érintésével október 15-én értek Soninára, ahol csatlakozott hozzájuk az otthonról küldött pótlás: 5 tiszt, 120 lovas. Az erősítés tagadhatatlanul jól jött az ezrednek, de 110 ló nélkül maradt huszárt át is kellett adniuk a hadosztályparancsnokságnak, hogy azután munkásosztagokba szervezzék őket. Az ezred, immár az 1. hadsereg részeként, Trzebickán át Lukowára vonult, ahol az oroszok megújult támadásai miatt október 23-ától komoly utóvédharcokra kényszerültek. Tarlowés Dluga Wola érintésével jutottak el október 26-án Andrzejow faluhoz, ahol lóról szállva, „parancsnokaik vezetése alatt vörös nadrágban, panyókára vetett mentével, karddal oldalukon, ásó nélkül, 70 tölténnyel megterhelten”,[3] mégis sikerrel vették fel a harcot a szemben álló orosz gyalogzászlóaljjal. A falut megtartani azonban nem tudták. A feltűnő egyenruha, a kevés lőszer miatt súlyos veszteségeket szenvedtek, így az erősítéssel visszatérő ellenség elől, folyamatos halogató harc megvívása mellett Struga, Lipa Krepa, Lipsko, Karlow, Osztrowiecz irányban tértek ki. Innen november 1-jén Opatów, Czernikow, Nawodzice, Niziny, majd Pojalowice következett, hogy tíz nap múlva Krzeszowicén pihenhessenek. Némi átszervezés után – a veszteségek miatt a 6 lovasszázadból összesen 4 maradt, pótlással együtt – a Krakkó környéki csatározásokban az előrenyomuló orosz csapatokat több kisebb ütközetben próbálták feltartóztatni.
November 21-én már ismerős helyzetbe került az ezred: újra a 3. és 4. hadsereg közötti rés kitöltése és az orosz áttörés blokkolása lett a feladatuk. Mínusz 20 fokos hidegben, folyamatos csetepaték árán, haladtak Giebultowból Skawina, Budzow, Skomielna Biala, Mszana Dolna, Dobra irányon át Tymbark felé, hogy részt vehessenek a lapanow–limanowai ütközetben (nov.28-dec.18.). A csatát az ezred széttagoltan harcolta végig, és szerencsésen, kis veszteséggel zárta.
Lássuk, ki, merre járt ekkor.
Az ezred nagyobbik része az ezredparancsnok, Flohr alezredes vezetésével Kaninánál, majd december 6-ától Tymbarknálállomásozott, a 71. közös gyalogezred egy zászlóaljával közösen tevékenykedve, elsősorban felderítési feladatokat hajtott végre, pl. az elfogott ellenséges rádióüzenetek ellenőrzését, igazolását. Két lovasszázad, Békéssy Béla százados vezetésével, a kassai 5. honvéd huszárezredhez lett beosztva, és a német 47. gyaloghadosztály számára végzett járőrfeladatokat a csata során Kamionka Mala, Beldno térségében, majd december 8.-ától a Lososina-patak völgyét tartotta két napig az oroszokkal szemben. Győry Géza főhadnagy az ezred I. (debreceni) lovasosztályának, 2. századát vezette. A 6 tiszt és 55 huszár, kiegészülve a szombathelyi 11. (Ferdinánd) közös huszárezred egy utászszakaszával (1 tiszttel és 20 huszárral) indult december 6-án, hogy az oroszok feltételezett visszavonulási útvonalán található hidakat felrobbantsa. A portyáról visszatérő századot három nappal később, Lososina Dolnán kerítette be az orosz gyalogság, és csak a zawadkai főbíró, Kazimir Povamski segítségével menekültek meg, aki front elhaladtáig bújtatta a katonákat egy elhagyatott házban. Az ezred utászszakasza, Argyelán Zoltán főhadnagy vezetésével, a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred Tóthvárady-századával együtt felrobbant egy hidat a Dunajecen Zakliczynnál. A csata végeztével az ellenség üldözésének feladatát bízták december 15-én az újra egyesült ezredre, így Jurokowon, Zakliczynen keresztül december 22-ére Swiecanyba értek, hogy a Gleboka környéki magaslatokat megtartsák.
Augusztus 28-án a 3. honvéd gyalogezred kimerült katonái elfoglalták kijelölt állásaikat a rohatyni műúttól balra lévő magaslatok védelmére. Másnap reggel 9 órakor ugyan az ellenség még 20 km távolságra volt tőlük, és csupán felderítő repülőgépeik húztak el néha felettük, két órával később már tűzpárbajt vívott a dombok takarásában felállított orosz, és a gyalogság mögött, fedezék és álcázás nélkül állást foglaló magyar tüzérség. A jelentős veszteségeket szenvedő magyar tüzérség visszavonulása után az oroszok a gyalogságot kezdték lőni. Az ezred első halottja Mihucz András honvéd volt. Állásaikban este 6 óráig tartották magukat az 1. zászlóalj honvédei a Babuchiv falu felől támadó orosz gyalogsággal szemben, amikor is parancsot kaptak a hátravonásra. Közülük a gyülekező körletig, Khodoriv faluig 60-70 fő jutott csak el. A többi zászlóalj – óriási veszteségek árán – kitartott egészen sötétedésig, és csak az éj leple alatt tudott többé-kevésbé rendezetten visszavonulni. Másnap Stadler ezredes vezetésével egy 110 fős csoport Knyahynychi felől, a 3. zászlóalj Zivuska Ferenc százados vezette csoportja pedig Psary irányából csatlakoztak az ezred maradékaihoz. Az ütközetben hősi halált halt 996 honvédből 210 fő volt az ezred katonája.4 A tragikus vereség után – bár a csatában hősies magatartást tanúsított – Paczák Kálmán tábornok morális okokból öngyilkosságot követett el. Az ezredet augusztus 31-én Rudán szervezték újjá. A vereség hírére az addig Debrecenben állomásozó pótzászlóaljat azonnal útbaindították. Az ezred Rudáról Ivanivtsin, Mikolajiven, Bykiven, Khlopchytsin, Krukovetsen át Konyushky-Tulyholivskira menetelt, ahol szeptember 7-én a pótlás is megérkezett. Innen másnap Andriyaniv faluba mentek, ahol a településtől keletre lévő dombokat szállta meg, arccal északkeletnek. Ebből a pozícióból támadtak Tataryniv felé délelőtt 11 órakor. Délutánra kiűzték az oroszokat a faluból. Este felváltotta őket a 23. közös gyalogezred, innen Livchytsirevonultak soraikat rendezni. A győzelem után folytatták a hadosztály kötelékében előrenyomulásukat Lemberg felé. Szeptember 12-én viszont már védelembe parancsolták őket, így az ezred Chaikovychin, Hordynyán, Tershivre ért szeptember 17-én hajnal háromkor, hogy megpihenjen, és először kézbe vehesse a hazulról küldött leveleket. Innen Kuzmina, Rzepedz érintésével jutottak magyar földre Laborcrévre, ahol az éhség és a fáradtság mellett a kolera is nehezítette dolgukat. A járvány olyan elterjedt volt, hogy az 1. zászlóaljat átszervezték csupa fertőzött katonából, rajtuk is ragadt a Kolerás zászlóalj elnevezés.
A kezdeti lelkesedésnek köszönhetően az emberanyag utánpótlása biztosított volt: az ezredhez hat századdal több bevonuló honvédből, akik a 3. és 47. menetzászlóaljat alkották, illetve a nagyváradi 4. gyalogezred „fölös” századaiból augusztus 12-én alakítottak Jancsó Árpád ezredes parancsnok vezetésével a 15. menetezred néven. Ők szeptember 2-án indultak el Berettyóújfaluból Csap, Ungvár, Siankin érintésével szeptember 10-én Jaroslawba értek, a San folyón átvezető hidak biztosítására, ahol a tűzkeresztséget is megszerezték. Szeptember 21-én indultak Dinow, Orzechowka, Mezőlaborc érintésével Boróra, az anyaezredhez. A pihenésnek október 3-án szakadt vége: délután három órakor újra Galícia irányába kezdték meg menetelésüket és Vidrány, Czystigarb, Lisko érintésével értek október 10-én este Khyrivbe, hogy másnap újra megütközzenek az oroszokkal. November 4-ig tartott a közdelem, súlyos veszteségeket okozva az ezrednek. Állandó utóvédharcokat folytatva végül is november 14-én ért Pyatnytsyán, Wojtkowán, Sanokon, Kulasznén át újból magyar földre. Itt, a határ mentén a 4. gyalogezreddel közösen tartják állásaikat, majd november 22-én Laborcréven át Rokitócra meneteltek, hogy a 46. közös gyalogezredet felváltsák állásaikban. November 28-án Mákosnál pihen az ezred, a meglévő 2-300 főt pedig két zászlóaljba szervezik át. December 2-án már Minyevágáson találjuk az ezredet, amely ezek után széttagoltan tevékenykedett tovább. A Diószeghy Dezső százados vezetésével az 1. zászlóalj egy százada (170 katona), kiegészülve egy géppuskás osztaggal Nagyberezsnyénél és Vojtvágásnál harcolt, míg a zöm tartalékban állt Sztopkónál, majd december 14-re Szemesen át Krosnóig jutott, és ott a nagyváradi 4. és a székesfehérvári 17. gyalogezredekkel együtt sikeresen harcba bocsátkozott.
Augusztus végén a 39. cs. és kir. gyalogezred erőltetett menetben tartott Rohatyn felé. 26-án du. 2 órakor elsőként a géppuskás osztagok érkeztek meg Mikolajivre. Az ezred részei érkezési sorrendben indultak tovább, hogy másnapra Zydaczowra érjenek. A kezdeti helyzetet így írja le az ezredtörténet: „A menetet késleltették a szembe áradó menekülők végtelen sorai, szánalmas látványt nyújtott az életüket és szekerekre rakott csekély holmijukat menteni igyekvők özönlése valamennyi járható és immár járhatatlanná vált úton. Elakadt az ezred vonata (trénje) is, mert sem ez, sem a menekülők szekerei nem tudtak kitérni a tengelyig érő sár miatt. Az egész nagy chaosznak látszott, így hát elmaradtak az ezrednek élelmi cikkei. A tisztikar tájékozatlan volt a helyzet felől, a csapatparancsnokok nem tudtak az ellenségről, csapatainkról, a harcvonalról, a zlj. parancsnokoknak térképük sem volt.”[5] Előfordult, hogy a domboldalon lévő biztosító lovasjárőrt ellenségnek is nézték – szerencsére ez a tévedés komolyabb bajt nem okozott. A nagy melegben az 1. zászlóaljKnyahynychin, az ezred többi része Psaryban foglalt állást augusztus 28-án. Még ezen napon súlyosan megbetegedett az ezred parancsnoka, Vidulovics ezredes, helyét Kellner alezredes vette át. Másnap hajnali 5 óra 30 perckor az 1. zászlóaljat a 3. géppuskás osztaggal együtt Pidkamin felé irányították, az ezred fő erői pedig a 17. hadosztály déli szárnyának végén, Pidmikhailivtsi mellett kerültek állásba 10 óra 15 perckor, a 19. tábori tüzérezreddel együtt. Innen rendelték előre délután 5 órakor a 2. és 4. zászlóaljakat Yavche faluig, itt – erős srapneltűzbe kerülve – esett át az ezred a tűzkeresztségen. Alkonyatkor a falutól északra található 344-es magaslaton ásták be magukat. A Pidkamin felé indult 1. zászlóaljat továbbirányították Rohatyn felé, akik végül a Peczona Gora magaslaton foglaltak állást a csapatok északi szárnyán, az ellenséges tüzérségtől kb. 6 km-re. Augusztus 30-án reggel azonban a heves orosz tüzérségi tűz miatt állásukat Zalaniv falu felé elhagyni kényszerültek. Az általános támadás nem járt sikerrel, sőt, komoly veszteségeket szenvedtek: elestek Kellner és Wenderinszky alezredesek, a parancsnokság így Zeiss őrnagyra szállt. A zászlóalj Pidkamin mögé húzódott vissza. Ugyanaznap reggel az ezred déli csoportja is megkezdte az előrenyomulást. A hadvezetéstől érkező, egymásnak ellentmondó parancsok és a bizonytalan irányítás miatt többször kerültek baráti tűzbe, csak saját parancsnokaik lélekjelenléte segített hatékonyan kezelni a veszélyes helyzeteket. A 2. és 4. zászlóaljak a Knyhaynychi–Rohatyn-i országút északi, míg a 46. gyalogezred kijelölt zászlóalja az út déli oldalán indított támadást, tőlük is délebbre pedig a 3. zászlóalj haladt Rohatyn felé. A támadás lendületét azonban a hatékony ellenséges tüzérségi tűz és a kedvezőtlen terepviszonyok (mocsaras, lápos rétek) lelassították, majd megakasztották. Délután 2 és 3 óra között, erős ellenséges tűzben kezdődött meg a csapatok visszavonása az ezred gyülekezőhelyéül a Knyahynychi melletti 334-es magaslatot jelölték ki. A kimerült ezredrészek Demydivben illetve Zhuravkivban kaphattak pihenőt – és négy nap után végre meleg ételt. A veszteség kb. 160 fő halott és kb. 310 sebesült. Innen továbbindulva Zhydaciv – Rudnyky – Hrushiv – Hordynia útvonalon át értek szeptember 5-én Buchaly faluhoz. Az ezredet másnap előrevezényelték, és Chulovychi falu keleti szélén foglalt állást. Másnap reggel 6 órakor kezdték meg a támadást a falutól keletre található erdőn keresztül, majd délben a nyílt terepre kijutva komoly veszteségeket szenvedve kitartottak, mire délután 5 óra tájékában visszarendelték őket a Weresicza-patak mögé, Buchalyba. Aznap este Barberini tábornok, a 33. gyalogdandár parancsnoka a következő jelentést adta: „Tegnap este a sötétség beálltával összegyűjtöttem a 39. és a 46. gy. ezredek maradványait és azokat a tegnapi támadás kiindulópontjára visszarendeltem. Csapataimnak igen nagy veszteségei voltak és teljesen kimerültek. Kell, hogy a 39. gy. ezred bravúros, bátor magatartásáról elismerőleg nyilatkozzam, miután ez az ezred a túlerőben lévő ellenség gyilkos tüzérségi és gyalogsági tüzében teljes öt órán át kitar-tott és csak Einsiedel felőli nagyon hatásos oldalozó ágyútűz miatt volt kénytelen visszavonulni. Újabb támadásra e két ezredet most képtelennek tartom.”[6] A veszteség óriási volt: a személyi állomány harmada halt hősi halált, a sebesültek száma 400 főre tehető.
A 39. ezred részvétele a kormarnoi csatában Forrás: Lépes Győző – Mátéfy Artúr: A cs. és kir. báró Hotzendorfi Konrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914-1918. Debrecen, Magyar Nemzeti Könyv- és Lapkiadó Váll., 1939, 46.
Mindennek ellenére másnap, szeptember 9-én újabb támadást indítottak Odynoke (Einsiedel) felé, és a falut éjfélre el is foglalták. Hajnali 3 órakor pedig Serdytsyán ejtettek 200 orosz foglyot. Innen, rövid pihenő után, Mistky faluba ment tovább. Szeptember 11-én a Mostki-Lesnovice 300-as magaslatnál (ma Pustomity település része) újra harcba kellett bocsátkozniuk, egészen a faluig nyomultak előre. A csatának csak az este beállta és a lőszerhiány vetett véget. A következő napon megérkező friss orosz csapatok elől, utóvédben, Serdytsyán és Piskyn át Zashkovytsira húzódott vissza, ahol is az ezred megmaradt két zászlóaljához csatlakozni tudott a 2. mentzászlóalj. Továbbra is utóvédként, Hradivkán, Zaraskien át Volya Baranetskára ért szeptember 15-én. Itt csatlakozott az ezredhez az 1. menetzászlóalj, amely szeptember 1-jén indult útnak Debrecenből. Az ezred parancsnokságát Klein László őrnagy vette át. Továbbvonulva nyugat felé, Dobromilen, Wojtkowán, Tarnawán, Komenczán át Laborcrévre, magyar földre értek szeptember 23-án. A következő napon Sztropkóra vonultak pihenni – szükséges is volt ez a katonák számára, mert a kolera már közöttük is elkezdte szedni áldozatait: október közepéig 14 halottja lett az ezrednek, és 680 katona betegedett meg. A szeptember 29-én ide megérkezett 3. menetzászlóalj egy része érkezett a hiányzók pótlására. Az ezred október 2-án indult újra a harctér felé. Az 1. zászlóalj október 10-ig különválva, a hadosztály tüzérségének fedezeteként tevékenykedett. A 39-esek Laborcréven, Palotán, Wola Michowán keresztül október 8-án Hoczewbe meneteltek, ahonnan 12-én folytatták csak útjukat Starzhaván át Nove Mistoig, majd a Boloziv mellett került újra harcba az oroszokkal október 15-én. A Bolozuvka-patak mentén folytatott küzdelem váltakozó sikerrel, de nagy áldozatok és nélkülözések mellett folyt. A 39-es katonák – bár előrenyomulni nem tudtak – a november 2-i általános visszavonulásig tartani is tudták állásaikat.
A 39. gye. állásai Bolozivnél Forrás: Lépes Győző–Mátéfy Artúr: A cs. és kir. báró Hotzendorfi Konrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914-1918. Debrecen, Magyar Nemzeti Könyv- és Lapkiadó Váll., 1939,1. t.
A hátravonás során az ezred utóvéd feladatokat látott el, majd Bonevychi, Dobromil, Wojtkowa, Kuzmina, Dabrowka irányon át november 8-án Szczawnéra ért. Az ezred állománya ekkor 1369 fő, fegyverei 1076 puska és 5 géppuska. Veszteségeiket ideiglenesen a 43. gyalogezred 379 katonájával pótolták ki. Napokig beásott védelemben állnak Hanasiowka és a Pasika magaslatoknál, Galícia déli határán. Időközben, november 15.-én megérkezett egy újabb menetzászlóalj, Hölzl Alfréd őrnagy vezetésével, aki az ezredparancsnokságot is átvette az időközben megbetegedett Klein őrnagyot helyettesítő Schima József századostól. November 20-án az orosz túlerő nyomására a hadvezetés magyar földre helyezte át a védelmi vonalakat, így Rokitóczra menetelt az ezred, ahol a falu fölötti Hurki hegynél tartóztatták fel az oroszokat.
A 7. hadtest új parancsnokának, József főhercegnek november 26-án így számolt be Emil Colerus gyalogsági tábornok a hadtest állapotáról: „A legénység hetek óta nem pihent, mert mindig rajvonalban volt, s ezért teljesen ki van merülve, apatikus és annyira átfázott — mert téli ruhája még máig sincsen —, hogy felállani is alig bír. Az embereket képtelenség rohamra vezetni, ha pedig az oroszok támadnak, akkor alig lőnek, s annyira elfásultak, hogy már azt sem bánják, ha egyszerűen agyonütik őket, vagy fogságba kerülnek. A román nemzetiségű katonák eldobálják fegyvereiket és tömegesen megadják magukat az ellenségnek.”[7]
A 39-esek moráljáról viszont sokkal inkább árulkodik a másnapi roskóci ütközet, amelyben az ezred 2. zászlóalja Hegyesbisztránál a teljes 16. szibériai lövészezredet megfutamította, 113 foglyot ejtve. A sikerek ellenére visszavonulásra kaptak parancsot, két zászlóaljra bontva hadtest- illetve hadosztálytartalékként meneteltek Sztropkón át Olykára, majd Kelcsén át Turányra ért december 3-án. A fegyvertények mellett azonban a veszteségek is kimagaslóak: november 29-én az ezred eredetileg 4500 fős állománya már csak 788 fő, 674 puskával. A Turányban csatlakozott két menetszázaddal együtt is csak 861 főre gyarapodott a létszám, amit további pótlásokkal együtt csak 1391 főre tudtak feltornászni. A rövid pihenőt után a hadtest ellentámadásba lendült december 8-án, az ezred Vojtvágása falunál keveredett tűzharcba, majd elővédként nyomult előre, és december 12-én Duklánál ütközött meg újra az ellenséggel. A csata másnap délre már véget is ért, 10 orosz tisztet és 933 katonát foglyul ejtve. Megállás azonban nem volt: december 17-én már a przybowkai ütközetben vettek részt. A zászlóaljak különítményként folytattak utóvédharcot a megújuló orosz támadás alatt, az 1. zászlóalj Jaszcew, míg a 2. Ustrobna térségében, innen haladtak Zrecinen át Draganowa felé, ahol két menetszázaddal egészültek ki december 23-án és beásták magukat a 404-es magaslaton. Ugyanekkor a végsőkig kimerült 2. zászlóalj továbbra is utóvédben volt Machnowkánál, így történhetett, hogy a faluba beérő zászlóaljat 17 fő kivételével a kozákok körülzárták és foglyul ejtették.
A frontra az október végén kiérkezett 4. menetzászlóalj, amelyet Wolff János alezredes vezetett, 9. hadtest alárendeltségében, Krautwald altábornagy parancsnoksága alatt előbb a sambiri vasútvonalat védte, majd a Staryi Sambirtól délre folyó harcokban vett részt, és Tysovytsia falunál tüntette ki magát, majd Strilkyreirányították, innen lendült Zhukotyn felé támadásba november 2-án. Később csatlakozott az október 25-én megalakított Zeiss őrnagy különítményéhez, akik Wolff alezredes csapata mellett a Palczynskie magaslat nyugati lejtőin foglaltak állást, majd Spas felől támadtak a Holownie magaslatot tartó oroszokra. A sikeres támadás után Strilkyn át a Lisyi magaslatig jutottak, de innen – folyamatos utóvédharcokba bocsátkozva – lassan vonultak vissza a 101. gyalogezreddel és a 14. huszárosztállyal együtt, november 17-én Vendéginél már magyar földön küzdve. November 29 Ordasfalvánál oldalba kapva az oroszokat, végül ellentámadásba mentek át. Előbb a Cziróka majd a Laborcza völgyében nyomulnak előre, december 12-én pedig újra Galíciában, Radoszycén pihen. Itt összevonták a 46. gyalogezred egy zászlóaljával (csak a hó végén kerülhettek végleg vissza az ezredhez), hogy előbb Tarnawa Dolnán, majd Pisarowcénál megütközzenek az oroszokkal.
Dr. Stohl Róbert őrv.
Források:
[1] Hajma Lajos: A katonai felderítés és hírszerzés története, Budapest, ZMNE, 2001, 29-30.
[2] A M. Kir. debreceni 2-ik Honvédhuszárezred története 1869-1918. Budapest, Hornyánszky, 1939, 28-29.
[3] Uo., 39.
[4] Stencinger Norbert: Rohatyn, 1914. augusztus 29-30. A 20. honvéd gyaloghadosztály tűzkeresztségének története (http://nagyhaboru.blog.hu/2013/08/30/rohatyn_1914_augusztus_29 ; letöltés: 2014.12.22.)
[5] Lépes Győző – Mátéfy Artúr: A cs. és kir. báró Hotzendorfi Konrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914-1918. Debrecen, Magyar Nemzeti Könyv- és Lapkiadó Váll., 1939, 30.
[6] Uo., 45.
[7] Uo., 78.