A többmillió embert fogva tartó GULAG-munkatáborok létezése és működése a huszadik század egyik legsúlyosabb tragédiája.
Amikor 1917. november 7-én a bolsevikok hatalomra jutottak Oroszországban, igyekeztek ellenőrzés alá vonni és ott is tartani „a nép ellenségének” minősítetteket. Ezeket az embereket származásuk, politikai meggyőződésük, vallásos hitük, az átlagosnál jobb anyagi helyzetük, képzettségük miatt vagy bármi más oknál fogva bélyegezték a fenti címkével. A velük való bánásmód két legfontosabb eleme az „elszigetelés” és a kényszermunka volt. Minderre azért volt szükség, hogy nagy tömegben olcsó „emberanyagot” biztosíthassanak a betervezett nagyszabású építkezésekhez, a természeti kincsek kiaknázásához. 1930 és 1956 között ezeket a munkatáborokat a belügyi szerveknek alárendelt Lágerek Főparancsnoksága fogta össze, amelynek orosz nevéből – Glavnoje Upravlenyije Lagerej – származik a gulág kifejezés.
Már 1944 előtt is került néhány száz magyar – jórészt emigráns kommunisták – ezekbe a táborokba. 1944 őszétől azonban – az eddigi hivatalos, becsült számítások szerint – körülbelül 800 ezer embert hurcoltak el Magyarország területéről hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba. A többéves kényszermunkából illetve száműzetésből átlagosan 28 hónap után, de sok esetben akár csak 5-25 év internálást követően térhettek haza, ha túlélték a megpróbáltatásokat.
A feltehetőleg főként politikai okokból elhurcolt túlélők első csoportja csaknem egy teljes évtizeddel később térhetett vissza Magyarországra a GULAG-táborokból 1953. november 25-én. Ennek tiszteletére 2012. május 21-én az Országgyűlés az 41/2012. (V. 25.) számú határozattal a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította ezt a dátumot. Ugyanakkor a II. világháború során és az azt követő időszakban katonaként hadifogságba esett fogvatartottak 1946–1949 között zömében szabadulhattak és térhettek haza a lágerekből.
Az érintettek számáról napjainkban is csupán közelítő becslésekkel kalkulálhatunk. Egy 1949. évi szovjet összesítés szerint a magyar foglyok száma 534 539 fő volt, akiknek egyharmada volt civil. Ebbe azonban nem tartoztak bele azok, akik még a gyűjtő- és tranzittáborokban, valamint a kiszállítás közben haltak meg, vagy a doni harcokat követően, 1943 januárjában fogságba esett és meghalt több tízezer magyar katona sem. Így a foglyok száma egyes becslések szerint 600-700 ezer fő lehetett, mások szerint ez a szám elérhette akár a 900 ezer főt is. A kivégzettek, az éhezésben, betegségekben meghaltak száma az eddigi becslések szerint mintegy 200 ezerre tehető.
A Gulag-emléknap alkalmából ajánljuk olvasóink figyelmébe honlapunkon ebben a témában megjelent írásokat:
- Martinkovits Katalin: Hadifogolytáborok a Szovjetunióban
- Nagy Richárd: “S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben.” Magyar katonák, hadifogoly civilek és civil internáltak szovjet fogságban a GUPVI táboraiban
- Honlapunkon kereshető adatbázis formájában kutatható a Szovjetunióból 1946–1949 között Debrecenbe hazatért hadifoglyok névjegyzéke – Ilyés Imre Csaba munkája
- Ilyés János előadása az „Emlékezés napja” Emlékkonferencián
- Ilyés János: Kötőjel. Hadifogolytemetők az Oroszországi Föderáció területén