Az 1848 – 1849-es szabadságharc kora és eseményei elkerülhetetlenül kihatottak az ország minden lakosának életére. Az akkori események, célok, politikai helyzet és arról született vélemények minden ember életét befolyásolták. Kimaradni az események sodrából, távol maradni a véleménynyilvánítástól lehetetlen volt, sőt ilyesféle gondolat szinte abszurdumnak számított a társadalom közvéleménye előtt. Debrecen társadalma sem kerülte-kerülhette ezt el, akarva-akaratlan is belesodródott az események folytán az aktív részvételbe. Hozzáállásukat sok akkori érdekes mozzanat érzékeltetheti.
A korszak társadalmának gondolkodását jól illusztrálja Könyves Tóth Mihály álláspontja, aki 1836- tól volt Debrecen lelkipásztora. A szabadságharc idején tábori lelkészként buzdította a hazáért küzdőket, ekként nyerte el a „Kossuth papja” ragadványnevet is. A kor közhangulatát jól tükrözi, hogy a nagytemplomi lelkész a Református Kollégium „Orando et laborando” jelmondatát fölidézve jelentette be hadba vonulását: „Nekem is van négy kicsiny fiam - már anyátlan, - s ha magam is elesem, egészen árva négy fiam. De elhagyom, el kell őket hagynom. Vagy veszt a magyar nemzet, vagy győz. Ha veszt: a majdan felnőtt négy fiú méltán átkozna, hogy hazám s nemzetem halálos kínjai közt nem dolgoztam, csak imádkoztam; - pedig Isten így parancsol: imádkozzál és dolgozzál.”[1]
A város életének központi tér-része, a régi Városháza előtti „Nagy-Piacz”-tér a szabadtéri gyülekezés legfontosabb helyszíne volt. A szónoklatok, népgyűlések, toborzás helyszínéül szolgáló tér a közvélemény akaratának hangot adva ekkoriban önálló nevet kapott: átnevezték Szabadság-térré.
A közhangulat hatása egy másik, ikonikus épület átnevezését is eredményezte: a ma is Arany Bikaként ismert szálloda ekkor már a város tulajdonában állt, és az eseményeket figyelemmel kísérő városi elöljáróság 1848. április 10-étől új nevet adott a patinás és közismert intézménynek. Az „István Nádor” Szálló, akkori közismertebb nevén Nádor Fogadó a debreceni ütközet történetében is szerepet kapott, új nevét Habsburg–Lotaringiai István Ferenc Viktor (Buda, 1817. szeptember 14. – Menton, 1867. február 19.) osztrák főherceg, magyar királyi hercegről nyerte, aki István nádor néven 1847-től 1848-ig Magyarország nádora volt, és ezen tisztségében kérte fel Batthyány Lajost az első felelős magyar kormány megalakítására.[2]
Debrecen társadalmának nagyrészt egyöntetű véleménye a szabadságharc ügyéről és a város ebben vállalt szerepe, hozzáállása az események folyamán törvényszerűen közismertté vált. Debrecen polgárainak hazafias helytállása a szabadságharc ideje alatt, lojalitásuk Kossuth személyéhez és politikájához elkerülhetetlenül rányomta bélyegét a városról ekkoriban alkotott véleményekre. Nem véletlenül nyilatkozta Madarász László rendőrminiszter országgyűlési felszólalásában: „elhiszem, hogy ha közel volna hozzá az ellenség, Debreczenből magából 10 ezer ember kiállana, és összesereglenének a’ népek védeni a képviselőket, kik érettek koczkáztatják életöket.”[3]
1849. január 1-május 31. között, a politikai és hadi eseményekből eredően, valószínűleg nagyrészt ezen hozzáállás miatt Debrecen lett az ország fővárosa. Az ebben az időszakban igen zsúfolttá változó településen a bérbe vehető szálláshelyek erős korlátozottsága miatt a menekültek befogadásában a város vezetősége mutatott jó példát: a városi tisztviselők és bizottsági tagok fogadták be otthonaikba az országgyűlés tagjait. Poroszlay Frigyes polgármester például Kandó Kálmánt és Pált, Ung vármegye képviselőit látta vendégül, Mészáros Lázár hadügyminiszter Török József orvosprofesszor Hatvan utcai lakásában, Dembinszky tábornok egy magánháznál talált menedékre. Nyáry Pál, a honvédelmi bizottmány alelnöke, a belügyek vezetője és Patay József képviselő a Rickl-házban (Piac utca 39., régen 1823.) kaptak a szállást.
Komlóssy Imre városi tanácsnok, a január 3-án kinevezett szállásolási bizottság tagja Kossuth magánlakását és az országos honvédelmi bizottmány elnöki hivatalát a városházán rendezte be. A kormányzói hivatal berendezkedéséhez 1849. januárjától május végéig mindent a debreceni polgárok adtak össze, például a porcelán étkészletet a Rickl család szolgáltatta.
A debreceni családok jelentős honvédelmi aktivitással vettek részt a szabadságharc eseményeiben. A nemzetőrség megszervezésekor Poroszlay polgármester az alábbi szavakkal szólította meg városa hadra fogható férfiait: „Uraim! itt az alkalom, mutassátok meg, hogy ti tettre kész polgárok vagytok, s készek e város ősi becsületét férfiasan feltartani,...” és „akkor is elsők kívántok lenni, midőn a haza védelmezésére kell elősietni.”[4] Kossuth őszi toborzókörútja után ő iratkozott fel elsőnek a hadba vonulók listájára, s példáját követték a debreceni polgárok és a kollégium diákjai. Fennmaradtak családi történetek is: Rickl Terézia férje, Kaffka Károly, aki ekkor már Debrecen város szenátora volt, a debreceni honvéd nemzetőrség második lovas századának kapitányaként, Rickl József Zelmos ugyanitt az első lovas század főhadnagyként, Rickl Antal Vilmos a debreceni verespántlikás önkéntes lovasszázad hadnagyaként majd főhadnagyaként, ifj. Dragota Ignác, Rickl Anna fia a Nádor huszárok hadnagyaként vállalt katonai szolgálatot. Sesztina Lajos, aki a későbbiekben szoros rokonságba került a Rickl-családdal, Bécsben élte át az 1848. márciusi forradalmak eseményeit. Ezen élmények, valamint Batthyány felhívásának hatására nemzetőrnek állt, és részt vett többek között a schwechat-i csatában. Ezt követően tért haza Debrecenbe, hogy újraindítsa családi vaskereskedő cégét. Csanak József 1848 októberétől 1849 januárjáig mint debreceni önkéntes nemzetőr vett részt az Arad környéki harcokban, ezt követően tért vissza megnyitni 1849 áprilisában saját fűszerkereskedését. Csapó József polgármester-helyettes a nemzetőrség 7. és 9. gyalogszázadának őrnagyaként, később főkapitányaként Bem csapataihoz csatlakozva állt helyt. Egy különleges barátság születésére is alkalmat adott ez a különleges időszak: Rickl József Zelmos lovas nemzetőri kardját egy vacsorán Bem hadsegédénél, Kiss Sándor honvédezredesnél elcserélte Petőfi Sándor honvédkapitányi díszkardjával, amelyet ő a márciusi forradalom egyéves ünnepi évfordulója alkalmán viselt. E barátság emlékeként a kardot a család sokáig ereklyeként őrizte.
Debrecen fővárosi időszakában, 1849. január 1-május 31. között nemcsak menedéket és támogatást nyújtott a szabadságharcot magyar oldalról irányító erőknek, és a magyar államiság legrégibb ereklyéjének, a Szent Koronának, hanem olyan események házigazdája is volt, amelyek egyöntetűen a forradalmi-szabadságharcos oldal városaként rögzítették a politikai gondolkodásban és a köztudatban. A kormány lapja, a Közlöny 1849. március 14-i számában írta: „Nem hagyhatjuk itt méltányoló elismerés nélkül azon áldozatkészséget, melyet Debreczen városa a szabadságháborúnak ideje alatt meg nem szűnt lelkesedéssel tanúsított. Élelmezésben, honvédek állításában, nemzetőrségi szolgálatban annyit tett, mennyit igen kevés, vagy tán egy város sem az országban.”
Elsőként Debrecenben tartották meg a pesti forradalom évfordulós ünnepségét 1849. március 15-én. Ezzel egyidőben a tavaszi hadjárat katonai sikersorozata csattanós választ adott a Habsburg-ház elmúlt évi változásokat erőből negligálni szándékozó politikájára, amely az olmützi, centralizált abszolutista elveket érvényesítő birodalmi alkotmány tartalmában mutatkozott meg legegyértelműbben. A birodalmi alkotmány 
okozta súlyos közjogi helyzetre azonban, miszerint Magyarország birodalmon belüli minden szintű önállósága, így a magyar állam létezése is megszűnik, ez a válasz még nem volt elegendő. A közvélemény számára elfogadhatatlan uralkodói lépésre Kossuth találta meg és vitte keresztül az ország válaszát. Így került sor április 14-én a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésére, a Habsburg-ház trónfosztására. Ezt követően állt fel a Szemere Bertalan-vezette új kormány, és a Batthyány-kormány lemondása óta működő kormányhelyettesítő szervezet, az Országos Honvédelmi Bizottmány befejezte működését. Az új kormány ünnepélyes esküjét a Nagytemplomban tette le, Kossuth pedig ekkortól Magyarország kormányzó elnökeként folytatta munkáját. A kormány és az országgyűlés június elején visszatért Pestre. A város június 6-án tartott közgyűlésén Poroszlay Frigyes polgármester jelentette, hogy Kossuth Lajos június hó 4-én reggel 5 órakor eltávozott Debrecenből. A polgármester nemzetszínű zászlós lovasokkal egészen Hajdúszoboszlóig elkísérte. Búcsújában Kossuth hangsúlyozta:
„… e város boldogságának előmozdítását kedves gondjaim közé sorozom.”
Hamarosan azonban a debreceniek is megtapasztalhatták a szabadságharc fordulópontjának következményeit.
Július 2-án érkezett Debrecenbe az orosz elővédhadtest parancsnokának, Cseodajev tábornoknak feltétlen meghódolást követelő parancsa. A következő nap a Péterfia utcán az orosz hadtest bevonult a városba és egyúttal körül is zárta azt. Cseodajev 43 000 részlet, egyenként harmadfél fontos (1 1 / 4 kg) kenyérnek, 67 db vágó marhának és nagy mennyiségű abrak- és szálastakarmánynak azonnali és aztán mindennapi kiszolgáltatását vetette ki sarcként a városra. A sarc megfizetését a Nagytemplom és az összes városkapu előtt felállított 18-18 ágyú, illetve a mellettük égő kanóccal szolgálatot teljesítő tüzérek biztosították. Július 5-én az orosz parancsnok megengedte, hogy a város a napi rendes élelmen kívül még követelt 20 000 pozsonyi mérő liszt (kb. 200 w) és a nagy mennyiségű takarmány, valamint az ezek elszállításához szükséges mintegy 1000 előfogat összeszedéséhez a környék községeinek segítségét is igénybe vegye. Végül 30 000 ember 3 heti élelmével vonult el július 6-án Debrecenből.
1849. augusztus 2-án Debrecen számára véget ért a szabadságharc: a város mellett zajlott le a szabadságharc egyik utolsó ütközete, amelynek során Nagysándor József a város határában csatát veszített az intervenciós cári csapatokkal szemben. A harc halottait, 112 honvéd és 634 orosz katonát a Csigedomb aljába temették, így jött létre a Honvédtemető. A vereséget követően királyi biztost állítottak a város élére, a hivatalokba pedig a Habsburgokhoz hű „Bach-huszárok” kerültek.
A Cseodajev által kivetett hadisarc és a megszállást követő zűrzavar a város élelmiszerkészletének még meglevő maradványát is annyira felemésztette, hogy az augusztus 2-i események után bevonuló Paszkevics kénytelen volt az általa akkor összeszedett élelmiszer egy részét ismét kiosztatni a szegényebb emberek között – ezzel kezdődött a két hónapig tartó orosz megszállás. Az orosz megszálló sereg által okozott károk összeírása a város közönsége által szenvedett kár értékét 1 041 407 forintra becsülte. A nyomort még súlyosbította a júniusban kitört kolerajárvány, amelynek 61 magyar és 600 orosz áldozata volt.
A debreceni ütközet után a Rickl család házában augusztus 2-től 11-ig gr. Rüdiger orosz tábornok volt beszállásolva, aki előtt Görgey 13-án Világosnál letette a fegyvert. Paszkevics herceg, tábornagy, Lengyelország helytartója és az orosz intervenciós seregek főparancsnoka a Piac utca és Széchenyi utca sarkán álló gr. Degenfeld-házba költözött, Konstantin nagyherceg, Sándor cár öccse pedig a Kis-Orbán házban (ma a Régi Városháza hátsó traktusa) lakott augusztus 2-től 13-ig. Erről az időszakról a Rick családi hagyományok így számolnak be:
„Aug. 3-án két kozák jelent meg Rickl József Zelmos „Török császár” üzletében Paskievics herceg parancsolatából, hogy a főnök, Dragota Ignác jelenjék meg azonnal a városházán. Volt a családban nagy riadalom. Elképzelni sem tudta Dragota, hogy vajon miért hívatják. Paskievics herceg röviden ezzel a kérdéssel fogadta: „Van-e kinin az üzletében?” „Igen, van - felelte Dragota – 30 font.” „Jól van! Ezt azonnal elküldi a református kollégiumba, ahol a sok hideglelős orosz katona fekszik. - És van-e pezsgője?” - folytatta tovább. „Van! Hatszáz üveg” - felelte Dragota. „Rendben van! Ezt pedig mindet azonnal elküldi a lakásomra. Elmehet!”
Dragota némileg megkönnyebbülve, de mégis kellemetlen érzésekkel ment haza, mivel a parancsolt áru igen nagy értéket képviselt. De nem volt más mit tennie, mint azonnal teljesíteni a parancsot. Augusztus 6-án este nagy estélyt adott Paskievics herceg a lakásán, a Degenfeld házban. Ott volt az egész tisztikar. Volt nagy mulatság, folyt a kitűnő Rickl-féle francia champagner. (Hogy jót nem kívánt Dragota és a Rickl család ezen italozáshoz, azt mondanom sem kell.) Az ablakok alá megrendelték ekkor a híres Boka Károlyt és cigánybandáját, akik akkor húzták ott el a körülállók szomorú könnyei közt azt a nevezetes, feledhetetlen dalt: „Megvirrad meg valaha, nem lesz mindig éjszaka!”, amiért aztán másnap 25 bot büntetést kellett elszenvednie. Másnap ismét megjelent két kozák a „Török császár” boltban, hogy a herceg ismételve sürgősen magához kéreti. Ez a dolog még megfoghatatlanabbnak tűnt, mint az első. És csakugyan, óriási nem várt meglepetést hozott, mert Dragota nem sok idő múlva nagy csomó pénzzel tért vissza. Paskievics ugyanis a kininnek fontját 300 forinttal, a pezsgő üvegjét pedig aranyával fizette meg. Azt, hogy milyen pénzben fizetett a herceg, arról nincs feljegyzés, de egy biztos, amikor néhány hónap múlva később a Kossuth bankókat be kellett szolgáltatni és az összegyűlt pénzt 1850. január 5-én Debrecen piacán nyilvánosan elégették, a körülbelül 500 ezer forint elégetett pénzből a Rickl család a hagyomány szerint mintegy 80 ezerrel vette ki részét.”
A fegyverletételt követően betiltották a Kossuth-bankó forgalmát. A város és a kezelése alá tartozó közpénztárak közel 100 000 forint értékű Kossuth-bankót, a polgárok 800 000 frt értéket meghaladó Kossuth-bankót voltak kénytelenek minden ellenérték nélkül beszolgáltatni. A lakosság szegényebb része így még élelmiszert sem tudott vásárolni magának, és a város is fizetésképtelenné vált. A mindig oly gazdagnak tartott Debrecen pénztárában 25 000 forint értékű, a császári kormánytól kölcsönkapott papírpénzzel indult neki az új korszaknak. A megtorlás időszakának kezdetével nemcsak a Kossuth-bankókat érvénytelenítették; új adórendszert vezettek be több új adónemmel, és útlevéllel nehezítették, ellenőrizték közlekedést.
A megtorlás időszaka utóhatásokkal is járt, amire jó példa a következő történet: Rickl Antal Vilmos, a debreceni verespántlikás önkéntes lovasszázad egykori főhadnagya az 1850-es évek elején egy alkalommal Márton Lajos barátja üzlete ajtajában beszélgetett harmadmagával. Meglátta ezt egy osztrák besúgó, és feljelentette őket összeesküvésért. Be is idézték őket a nagyváradi császári törvényszék elé, ahol három napig tartották ott őket, míg nem tisztázódott ártatlanságuk.
Képek forrása:
- Könyves Tóth Mihály portréja: Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz (Debrecen, 1978) p. 109.
- Városháza: magángyűjtemény.
- Fejléc számláról, 1861. 03. 26. VF_22853, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, https://en.mandadb.hu/tetel/597837/Aranybika_Szalloda
- Népgyűlés szónoki emelvénye: Kassai Képes Újság, 1849.
- Nemzetőrök: oszk.hu/01600/01605/html/erdekes.htm#4 (Szeremley Miklós: Magyar lovas és gyalogos nemzetőrök viselete, 1848. Forrás: Hermann Róbert–Kincses Katalin Mária: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc korabeli ábrázolásokon II. Arcképek és zsánerképek. Budapest, 2012. 231.
- Kiss Sándor bizonyítványa Petőfi kardjáról: A debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1997-1998. p. 279.
- Kossuth széke: http://debrecenhirado.hu/muzeumok-ejszakaja-debrecenben-beulhetnek-kossuth-hires-szekenek-masolataba
- Oroszlán: https://debrecenikepeslapok.blogspot.com/2023/06/hol-sirjaik-domborulnak-hosok-temetoje.html
- Kossuth bankó: https://www.vatera.hu/szabadsagharc-1848-1849-kossuth-banko-100-forint-bankjegy-1848-restauralt-id51212-3304363478.html
Felhasznált irodalom:
- Gáborjáni Szabó Botond: A tiszántúli református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben. Emlékek és források Debrecen, 1848/49 - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár közlelményei 26. (Debrecen, 2001) p. 99-212.
- Kovács István Dezső: Poroszlay Frigyes. Debreceni Szemle, 2001 (9. évfolyam - Új folyam), 2. szám, p. 241-253.
- Nagybákay Antal Zelmos: A debreceni Rickl-család 1848-as hagyományai. A debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1997-1998. p. 272-280.
- Neubauer Pál: Debrecen szerepe és feladatai a Kossuth-kormány gazdasági és pénzügyi politikájában 1849, január—május. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1979 (Debrecen, 1981) p. 157-
- Papp József: Adalékok Debrecen 1849. évi helyszíneihez. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve, XXV. p. 117-141.
- Vezető a Déri Múzeum kiállításaihoz (Debrecen, 1978) p. 107-109.
[1] Alföldi Hírlap, 1848. szeptember 27.
[2] 1848. szeptember 15-én vállalta a Jelačić-féle sereggel szembenálló magyar haderő vezetését is, de a császár szeptember 22-én azonnali hatállyal Bécsbe rendelte, majd lemondatta. Élete hátralévő részét Nassauba internálva töltötte, mivel az udvar őt tette felelőssé Magyarország „nyílt” lázadása miatt.
[3] Közlöny, 1849. jan. 14. 3. p.
[4] Alföldi Hírlap, 1848. augusztus 23.