A hajdúk mint a török kor marhahajtó pásztorai és a Bocskai-szabadságharc katonái mindenki számára ismertek általános iskolai tanulmányaiból. Ennél sokkal többet azonban a ma embere nem tud róluk, pedig valaha a huszárokhoz hasonló hírnévvel bírtak katonai erényeik miatt.
A hajdúk a 15. század második felében, a 16. század elején tűntek fel Magyarországon. A döntően magyar, de maguk közé délszláv elemeket is beolvasztó pásztornép elsősorban a háborúskodásban elpusztított területek földönfutóvá lett lakosságából szerveződött. Már ekkor garázda hírük volt, nagy harci erejükről, lesvető képességeikről legendákat meséltek. Hajdúk először nagy tömegű szervezett haderőként a Dózsa-féle parasztháborúban jelentek meg, és számuk a török kor viszonyai között rohamosan gyarapodott. A 16-17. század folyamán már megkülönböztették a maga kezére dolgozó „szabad hajdút”, aki fegyveres hajcsárként gazdája kezére dolgozva, a vámokat is kikerülve vitte el a marhát a külföldi piacokra, és a katonai szolgálatot vállaló „királyi hajdút”, aki a végvárakban teljesítette feladatait. Ekkorra kialakult a hajdúság sajátos katonai szervezete, sőt a 15 éves háború időszakában (1591-1606) már hivatásos katonai rendként tartották őket számon.
A hajdúk összességégben elsősorban gyorsmozgású, könnyű gyalogos lövészek voltak. Ebben rejlett minden előnyük és erősségük. Ha olyan harcmódra kényszeritették őket, amelyre fegyverzetüknél, képzettségüknél fogva nem voltak alkalmasak, szükségszerűen vereséget szenvedtek. Ennél fogva az ő feladatuk volt a „mélységi felderítés”, a kémkedés. Ütközet idején a lovasság mellett a hadsereg legmozgékonyabb elemének számítottak. A hadrendben nagyobb egységekbe összevonva gyakorta kerültek a szárnyakra. Fegyverük a jobb kézben szablya, a balban fokos, vagy könnyű kisbalta, ez később kiegészült az ún. hajdú puskával. Kétkezes közelharc-modoruk meglehetősen helyigényes volt, széles mozdulatokat és intenzív mozgást igényelt, aminek egyenes következménye volt a zárt rend gyors felbomlása. Ezzel szemben a nyugati gyalogságot a zárt, egymást támogató, csoportban végrehajtott közelharcra képezték ki. Oldalfegyverük, az egyenes kard a kis helyigényű, egyenes szúrásokra volt alkalmas. A magyar hajdúk sajátos harcmodoruk miatt nem hordtak pikát vagy lándzsát, így egy erőteljesebb lovasroham könnyen legázolhatta őket.
A magyar hajdú gyalogságot, noha csatadöntésre önmagában nem volt alkalmas, a tizenötéves háború utolsó harmadától a császári hadvezetés egyre nagyobb számban alkalmazta. Ebben szerepet játszott a pénzhiány is, de a döntő érvet a kedvező tapasztalatok jelentették.
A magyar és „német” had ugyanis tökéletesen kiegészítette egymást. A külföldiek az elsöprő tűzerőt és a harcrend erős, statikus tartását, a magyarok pedig a mozgást, a kezdeményezést és a gyorsaságot testesítették meg. Katonai értéküket nagyra becsülték a korszak jeles hadvezérei, például Adolf Althan ezredes, aki 1604-ben 6000 fős hajdúezredet állított fel; Heinrich von Dampierre, későbbi császári hadvezér, aki a harmincéves háborúban (1618-1648) 2500 fő első osztályú felszereléssel ellátott lovas (dragonyos) hajdút alkalmazott; Karl Mansfeld császári tábornok, sőt a hadtudományi íróként is ismert Giorgio Basta, vagy Bocskai István is.
Az ekkor is jellemző állandó zsoldproblémáikat azonban majd csak Bocskai igyekezett megoldani. Bocskai nemcsak katonáivá fogadta, hanem le is telepítette őket (több mint 9000 vitézt) saját birtokaira: szerződésük szerint háború idején katonáskodtak, ennek fejében közösen nemesi szabadságot kaptak, és mentesültek mindennemű földesúri szolgáltatás alól. Ezt a kiváltságot a Rákóczi-szabadságharc bukásáig még számos fejedelmi és földesúri adomány követte, jelentős támogató erejük ellentételezéseként.
A Habsburg Birodalom állandó hadserege a 17. század végéig nem rendelkezett Magyarországról származó erőkkel. A magyar seregek csak a nemesi felkeléssel toborzott erőkből és a jobbágyságot értintő katonaállítás útján szerveződtek. Ezeket az erőket a háborús helyzetek szükségleteihez igazodva a 17. század folyamán kezdték az állandó hadsereg mintájára ezredekbe szervezni, így az 1682-től 1689-ig tartott úgynevezett hosszú török háború előtt és alatt jelentek meg a császári állandó hadseregben a huszárezredek, majd a gyalog- vagy hajdúezredek. A legelső hajdúezred a Molnár János-féle, – 1686. szept. 3. uralkodói rendeletre. Ez kb. 3000 embert, 12 zászlóaljat jelentett, mert eleinte 5 vagy több századot egyesítettek zászlóaljjá, 1695-től kezdve azonban a gyalogezredek egyöntetűen három, 4–4 százados zászlóaljba voltak beosztva, a századok létszáma 150 fő volt. Vezényleti nyelvük a német volt. A spanyol örökösödési háború kezdetén újfent 3 hajdúezred felállítására került sor. Ezek egyikéből, a 1703-tól fennálló Bagossy hajdúezredből később az 51. gyalogezred alakult, amely az első tartósan fennálló császári magyar gyalogezred lett. A 18. század első felében a császári huszárezredek száma 8-ra, a hajdúezredeké pedig 4-re nőtt. Ugyanebben az időben jelentek meg az első idegenbeli magyar kötelékek is. A 18. század folyamán fokozatosan újjászervezték a huszár- és hajdúezredeket – a dinasztikus háborúk pénzügyi és hadi helyzetének függvényében –, ezek legnagyobb aránya az állandó birodalmi seregen belül egyidőben 12 huszár- és 9 hajdúezredet jelentett. A hajdúezredek különleges harcértékét több korabeli szakíró hangsúlyozza, pl. Thomas Robinson Bécsbe kinevezett brit diplomata, aki Pálffy Károly ezredes beszámolóiból tájékozódott.
Öltözetük sokáig fekete hajdúsüveg, dolmány, hajdú salavárdi és fehér abaköpönyeg, szablyatarsoly, hajdúöv és saru volt. Ez a császári kötelékben változott meg, az egységességre törekvés jegyében: magyar dolmány zsinórzattal, zsinórövvel, óngombokkal, nadrág salavárdival, saruval, posztó szablyatarsoly és puskaportartó, fehér abaköpönyeg és fekete hajdúsüveg. A császári kötelékben fegyverük kezdetben a hajdúpuska, kopja és szablya volt, majd a puska általánossá válása kiszorította a kopja viselését.
A 19. századra elnevezésükből kikopott a „hajdú” szó, és általánossá vált a „gyalog”-ezred elnevezés.
Képek forrása:
- Vizkelety B.: Magyar hadiviselet a XVII. század elejéről. Vasárnapi Újság, Vázlatok a magyar viselet történetéből. 1860. 06. 17. epa.oszk.hu/00000/00030/00329/datum09092/cim209098/cim309099.htm
- Az Osztrák-Magyar monarchia írásban és képben. Budapest, 1887. DKA-032034, OSZK Digitális Képarchívum, dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=032034
- A magyar viselet történetéből. Vasárnapi Újság, Vázlatok a magyar viselet történetéből, 3. 1861. 08. 04. DKA-044325, OSZK Digitális Képarchívum, dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=044325
Szakirodalmi források:
- Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme
- Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása. Bp., 1908.
- Bodó László: Knezić Károly honvéd tábornok - Studia Agriensia 19. (Eger, 1998)
- Tarsoly. Vezérlő kalauz, különféle traktátumok. 2. (Budapest, 1985-86) Zachar József: Kétszázhetven éves törvény az állandó hadseregről. p. 43-44.